Karen Marie Moning - A felföld ködén túl

Egy csábító skót földesúr…

Az egész királyság csak úgy ismeri, Hawk, a Héja, a csatamezők és a női szalonok legendás ragadozója. Érintésének egyetlen nő sem tud ellenállni, de senki sem férkőzhet a szívébe, míg egy bosszúszomjas tündér át nem ráncigálja Adrienne de Simone-t a modern Seattle-ből a középkori Skóciába. A túlságosan is merész, túlságosan is egyenes lány még egy idegen évszázad foglyaként is leküzdhetetlen kihívást jelent a XVI. századi csábítónak. Bár házasságra kényszerülnek, Adrienne megfogadja, hogy távol tartja magától Hawkot…

Egy nő, aki az idő foglya…

A hírhedt uraságot csak tökéletes „nem” fogadja a lány tökéletes ajkán, de Hawk megesküszik, hogy felesége vágyakozva fogja suttogni a nevét, és könyörög a szenvedélyért, amit lángra lobbant benne. Nem állhat közéjük sem idő, sem távolság, el fogja nyerni a szerelmét! Bár Adrienne nem biztos abban, hogy helyes engednie a szívében ébredező érzelmeknek, kétségeinél erősebbnek tűnik Hawk elszántsága, hogy maga mellett tartsa a lányt…

Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi romantikus
Oldalszám: 5316
Sorozat: Felföldi krónikák (1.)
Eredeti cím: Beyond the Highland Mist
Hogyan jutott el hozzám? Barrons, Moning, Mac és alapjáraton Tündérkrónikák fan vagyok.

Ez meg mi a halál volt?

Tisztázzuk a bejegyzés legeslegelején, hogy Morningot imádom, egy olyan világot hozott létre, amely emberek milliót volt képes elrepíteni a valós világból. S nem mellesleg, ez a nagyszerű író hozta létre Barronst, már csak magában megéri, hogy koronát helyezzünk Moning fejére. Éppen ezért nem értem, hogy mégis mi a fene volt ez?

Az elején azt hittem, hogy csak egy vicc, és visszatérünk a megszokott Moning stílushoz. Persze, tudom, hogy ez egy korai műve az írónőnek, de ez… ez valami borzalom volt! Ha bárki is a Tündérkrónikák szintjét várta, az inkább azonnal dobja messzire a kötetét, mert még a sorozat borítójáig sem ér fel.

„– Akaratos nőszemély vagy, és én szeretnék egy ilyen akaratos nőszemély vágyának tárgya lenni. Szeretném, hogy éppolyan elszántan add nekem a bizalmad és a hűségedet, ahogy most megtagadod tőlem. Érett férfi vagyok, Adrienne. Türelmesen udvarolok majd – de udvarolni fogok neked!”

A főszereplőnk, Hawke, a Héja egy iszonyatos férfi karakter, akit egyáltalán nem tudtam megszeretni. Egy öntelt szemétláda, aki már átesik a ló túl oldalára. Azt hiszi, mindenki maga alá élvez, a puszta látványától, a nőkkel úgy bánik, mint a mosogató ronggyal. A múltja sem igazán tudott meghatni, bármennyire is sajnálatos az, amire a király kötelezte. Azonban kicsit úgy éreztem, hogy az egész női nemet akarja büntetni azért, mert egy rossz kurva ráparancsoltatott a királlyal.

Arról már nem is beszélve, hogy Hawke pont olyan, mint egy gyerek, az a játék kell neki, ami nem az övé, azzal a kisállattal akar játszani, amelyik nem akar vele, és azt a nőt akarja, amelyik végre nem őt szeretné.

Adrienn nem létezik. Lehetetlenség, hogy valaki ennyire gyorsan átlendüljön azon a gondolaton, hogy visszautazott az időben, és épp egy embertelen, szadista állat kényszeríti férjhez. Sikítania kellett volna, kiakadnia, hisztiznie. Nincs olyan ember, aki nyugodtan elkönyvelte volna, hogy jó, oké, visszautaztam pár évszázadot. Na és? Sajnos nem éreztem úgy, hogy ez megtörténhetett volna. Jó, tudom, mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem történik meg, de vannak könyvek, például az Outlander, ami képes volt elhitetni velem, hogy a főszereplő hölgy TÉNYLEG utazott az időben.

„– Igazad van, tényleg akarlak… 
A férfi megdermedt. 
– Tényleg? 
– … a szobán kívül tudni – folytatta a lány.”

A cselekmény végül is semmiről sem szól… annyit ír le, hogy van egy sértődött tündérünk, aki meg akarja szívatni azt a férfit, aki a királynője szerint a legnagyobb és legcsodálatosabb férfi a világon, ezért hoz neki egy lelkileg sérült nőt. A könyvben a két férfi küzdelme megy szerencsétlen Adrienneért, aki értetlenül áll az egészhez, hisz régi sérelmei miatt nem bízik a férfiakban.

Legjobb barátnőm előre jelezte, hogy ne várjak túl sokat a könyvtől, de azért ekkora iszonyatra sem számítottam. Egy-két mondatnál én szinte dőltem a röhögéstől, volt hogy háromszor visszaolvastam, hogy vajon én vagyok-e a hülye, és rosszul értelmeztem a mondatot… De nem! Sajnos a könyvben érződik, hogy Moning még nem kiforrott, ha szabad mondanom, kezdő íróként vetette papírra, amivel nem is lenne probléma…. ha nem a Tündérkrónikákkal találkoztam volna először.

„– Azt mondják, szép, mint egy ifjú isten, és igen gyakorlott a csábítás művészetében! 
– Hírhedten gazdag, és azt mesélik, a kastélya maga az élvezetek hona! 
Adrienne pislogott egyet. 
– Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával. És csak az enyém! Édes jó Istenem, mivel érdemeltem ki én ezt? – morfondírozott hangosan.”

A mellékszereplők igazából elég feledhetőek voltak, Grimmről, mindig a Grimm testvérek jutottak eszembe, és igazából se nem jó, se nem rossz barát nem volt. Inkább olyan kis semleges személyiség. Talán akiket tényleg sikerült megkedvelnem az Lydia és Tavis volt, meg a bénázásuk a kávéval. Adamet nem igazán tudtam megérteni, de végül is egy tündérről beszélünk, tőlük pedig a racionalitás elég messze áll.

Az egyetlen dolog, ami nagyon tetszett és kiemelném, az a végén található parancs, amit Hawke mondott Adamnak. Istenem, iszonyat részletes volt, és akik a tündérkrónikákat olvasta, tudja, hogy a tündérek bármit megtesznek, amit akarnak, és mindig keresik a kis kapukat. Ténylegesen izgultam, hogy Hawke elrontja-e, de elég vicces kis helyzet volt.

„– És mit kívántál, Grimm? 
– Hawk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel tette fel a kérdést, amivel a nőügyeit szokta intézni. 
Grimm lassan, ráérősen elmosolyodott. 
– Egy lányt, aki nem akar téged. Egy csinos, nem, egy földrengetően gyönyörűlányt, aki okos és bölcs is a tetejébe! Olyasvalakit, akinek tökéletes az arca, tökéletes a teste, és a tökéletes szájacskájával tökéletesen mondja neked, tökéletes barátocskám, hogy: nem. És azt is kívántam még, hogy hadd nézhessem végig a csatát!”

Természetesen happy end, a könyv vége, de egyben egy elég szomorú pillanata is volt az életemnek, mikor letettem a könyvet, ugyanis soha életembe nem hittem volna, hogy azt fogom leírni egy Moning könyvről, hogy ez bizony gyenge volt. Nem csak mint fantasy könyv, hanem mint skót romantikus könyv is, kapásból harminc másik, sokkal jobb skót könyvet tudnék megnevezni.

Összességében tehát elmondhatom, hogy A felföld ködén túl nem túl nagy durranás, sőt, akik szerették a Tündérkrónikát, őket kérem, hogy ne olvassák el! 

Értékelésem:

Történet: 5/2

Borító: Öhm...

Ajánlom: bárkinek, aki NEM olvasta a Tündérkrónikákat, és azoknak, akik SOHA életükben nem olvastak még skót történelmi romantikust

Figyelmeztetés: talán az évem eddigi legrosszabb olvasmánya...

További linkek:

Moly.hu-n