Első
rész
HALOTTI
LEPEL
„Emlékeztek-e
még Nasora, az eltaszítottra?
Él-e
a Városban nélkülem is ma nevem?
Tudja
meg, akiben él: én barbár tájakon élek,
Csillagot
itt sose ringat a tengeri hab.”
Publius
Ovidius Naso – Barbár tájakon
(Kardos
László fordítása)
Az
örök város
2010,
Róma, Olaszország
Neccharisnya
halk sercenése hangzott fel, ahogy az édes női comb a párja
fekete nadrágján végigsimított. A magassarkú kopogva csattant a
padlón, és a fekete ujjak vágyakozva ölelték át hátulról a
férfi csupasz mellkasát. A közelbe egy hegedű szenvedélyes
hangja harsant, majd ütemes dobogások adták a ritmust.
A
hosszú női körmök csíkot hagyva szántottak végig az aranybarna
bőrön, míg a fekete cipő felfelé indulva kulcsolódott a másik
derekára. A férfi megmarkolta a nő combját, és kitépte magát a
vasmarkok közül.
A
hangszórókból artikulálatlan, fájdalmas kiáltás tőrt fel,
mire a férfi megragadva párja karját, maga elé rántotta, és
hátul összefogta, hogy az ne tudjon ellenállni. A nő arcáról
csak vágy sütött, ahogy átpillantva a válla fölött lassan
spárgába csúszott a férfi lába közé. Aztán elkezdődött a
küzdelem.
-
Roxanne! - kiáltott fel a rádió, és a nőt felráncigálták a
földről.
A
férfi maga felé pörgette a nőt, majd a testéhez rántva
átkarolta a fekete tűzőbe csomagolt meleg testet. Minden
mozdulatukból sütött a szexualitás, a szenvedély és profizmus.
A nő abban a pillanatban kitépte magát a férfi kezeiből, és a
gallérján végigsimítva mögé lépkedett. Tekintete közben
végigsöpört a termen, és igézően csillant fel, táncra
invitálva minden hímet. Majd megtorpant a párja mögött háttal,
és egy csókot dobva az egyik idegennek, entradaval zárta kecses
lépéseit.
A
férfi maga felé fordította partnerét, és gyönyörű négyzetet
leírva lépkedtek végig a termen. Három megtermett férfi lépett
ki ekkor a sorból, és lassú, vontatott lépésekben indultak a pár
után. A nő kinyújt feléjük, mire az eddigi társa ellökve
magától, a többi karjába lökte.
-
Zene állj! - csettintett ekkor a Maestro, mire a teremben minden
elhallgatott.
Húsz
szempár fordult egy emberként az alacsony férfi felé, aki
kritikus tekintettel mustrálta a terem közepén álló párt. A
fiatal nő a haját igazítva szállt ki az egyik férfi öléből,
és lépett eredeti párja mellé. Az apró, nyugtató mosolyt
küldött felé, és visszafordult oktatójuk felé.
-
Maximiliano, a desplazamiento egyszerűen szörnyű volt. Csodálom,
hogy Giglio
nem esett el a lábadban! A caminadan még dolgozzatok, tőled pedig
Giglio több szenvedélyt kérek, ennyi a halott nagyanyámban van!
-
Igenis, Maestro! - bólintott a pár.
-
Ezeken az apró hibákon kívül tökéletes volt, mint mindig. -
mosolyodott végre el a tanár. - Azt akarom, hogy az előadásra még
ennél is jobbak legyetek.
-
Ahogy óhajtja, Maestro. - válaszolta a lány, majd párja oldalán
kisétált a többi tanulóval együtt.
A
fiúk a teremből kiérve balra vették az irányt, míg a hölgyek a
jobb öltözők felé sétáltak. Halk csevegés és kacagás kísérte
a fűzős női alakokat, akik mint mindig, most is a próbákról
kezdtek el trécselni.
-
Ne kámpicsorodj el, Lili, a Maestronak nem volt igaza. - ölelte át
a lány vállát Brandy. - Próbál hibát találni a táncodban, de
nem sikerül neki.
-
Igen, kezdi már feleslegesnek érezni magát. - nevette el magát
Lia.
-
Tényleg jók voltatok. - bólintott Valentina. - Maximiliano nagyon
jó partner. S ha te ilyen ütembe fejlődsz olyan leszel nekünk,
mint a balerináknál a primaballerina
assoluta.
Újra
felharsant a lágy női kacagások hada, ahogy a lányok végre
elérték az öltözőt. Nem volt semmi luxus a kis szobában, amit a
Táncművészeti tanszéktől kaptak. Három pad állt a teremben, és
egy kis fürdő terpeszkedett el, ami három zuhanyzót rejtett
magában. Páran a törölközőjüket a vállukra csapva tusolni
indultak, míg akiknek a nyakukon volt a következő óra, csak
dezodorral befújták magukat, majd egyenruhába bújva mentek is
tovább.
Lili
a vállára a dobta a táskáját, és Brandyvel a jobbján
elbúcsúzott a többiektől. A folyosó még kihalt volt, mert a
Maestro mindig kiengedte a táncosait előbb, hogy azoknak ne kelljen
rohanniuk. Főleg, ha a következő órájuk a Tudás csarnokában
volt, a Múzsák Akadémiájának másik épületében ami a terület
másik végében feküdt.
-
Milyen órád lesz?
-
Irodalom, felzárkóztató. - morogta Brandy, és egy rágót dobott
a szájába. - Garoni meg akar húzni... már megint.
-
Mivel bosszantottad fel szerencsétlent már megint? - vonta fel Lili
a szemöldökét, és a szekrényéhez lépett.
-
Most tényleg nem én voltam a hibás! - háborodott fel a lány, és
kicserélte a zsákját a táskájára. - Egyszerűen nem értettem
egyet Júliával.
-
A festős Júliával?
-
Nem, Shakespeare Júliájával. - vágta be az ajtaját. - Szerintem
egy pasi sem ér annyit, hogy miatta eldobd az életedet fiatalon.
Mr. Garoni szerint ez romantikus.... Nem tudom te hogy vagy vele, de
szerintem egy gyertyafényes vacsora, az romantikus. Egy véres hulla
viszont teljesen lelombozó.
Lili
csak nevetett a lányon, ahogy átvetette a vállán a táskáját.
Az évek alatt Brandy és Garoni szinte háborút vívtak az irodalom
világában, ahova Brandy egyszerűen nem illett be... És ez még
csak szépen mondva, a nő egyáltalán nem értett a versekhez. Nem
értette a költők elvont értelmezési módját, a átvitt
értelmet, a hasonlatokat. Brandy számára a világ fekete-fehér
volt, és Lili ezért is kedvelte ennyire a lányt.
-
És te, merre mész?
-
A Tudás csarnokába, kezdődnek a matematika óráim. - mosolygott
rá Lili.
-
Én még mindig nem értem, hogy bírsz három karra is járni. Nekem
elég a tánc, de neked mellette még ott van a matek meg a töri
kar... - rázta meg a fejét Brandy. - Szerintem bolond vagy!
-
Mondták már páran. - húzta el a száját a lány, majd egy
intéssel elbúcsúzott barátnőjétől.
A
Művészek szentélye, a Múzsák Akadémiájának művészeti
épülete volt, ami helyet adott a Tánc-, Festészeti-, Ének-,
Szobrász-, Irodalom-, és Grafika karnak. Az épületet, az ókori
görög művészethez hűen oszlopokkal tagolták, több folyosóra
bontották a tervrajzban, amik egy központi csarnokra nyitódtak. A
csarnokot a világ leghíresebb művészeinek munkáival díszítették.
Volt pár Michelangelo szobor, egy Da Vinci kép, Canova szobor,
Émile Zola kézirat, a Globe-színház makettje, a világ
leghíresebb táncosainak képe, dedikálásukkal. A Múzsák
Akadémiájának alapítói arra tették fel életüket, hogy egy
olyan intézményt hozzanak létre, ami Olaszország újabb
tehetségeit karolja fel. Összeszedték az ország legokosabb,
legügyesebb diákjait, és a legjobb tanárok keze alatt világhírű
művészekké nevelték őket.
Ennek
az intézménynek volt a másik épülete a Tudás csarnoka, ahol a
tudományok szerelmeseit tanították ki, akik alig pár évvel
később híres tudósokként hívták fel magukra a figyelmet. Itt a
világ legnagyobb eszei tanítanak és tanulnak, a legmodernebb
felszerelésekkel. Hét karát, a csillagászatot, matematikát,
fizikát, kémiát, biológiát, történelemet és filozófiát
messzeföldről felkeresték már, de a Múzsák Akadémiája
szigorúan csak olasz diákokat vett fel.
A
bekerüléshez pedig igazán magas kritériumoknak kell megfelelni. A
tehetséges, ám szegény gyerekek ösztönydíjjal léphették át
az intézmény kapuját, amit magas IQ szinttel, őstehetséggel vagy
kivételes képeséggekkel kaphattak meg.
A
csengő ekkor szólalt meg iszonyatos, irritáló hangon, az
osztályajtók csikorogva robbantak ki a keretükből, és röhögő
diákok hada lépett ki termekből. A Művészek szentélye felkelt.
Lili
a tűző napon lépkedett a hatalmas Tudás csarnoka felé. A két
épületet egy sportpálya választotta el egymástól, amit
átalakíthattak foci-, kosár-, kézi-, vagy röplabdapályára is.
Köré vörös futóutat fektettek le, ahol most fehér trikós
lányok sprinteltek végig, sötétszürke rövidnadrágban. A
testnevelést egyik épület sem fogadta be, így az heti két órában
mindenkinek kötelező volt, de nem volt saját kara.
A
füves területet, amit pár fa vagy bokor tört meg minden reggel
locsolták, így a reggeli órákban édes illatot árasztott
magából, amit a lágy szellő fújt az ember arcába. Egy nagyobb
szökőkút állt a központ előtt, ami pont a két intézmény közé
szorult be. A tizenkét római istent ábrázolta, akik a vizet adták
a kút habkövei közé.
-
Hé, Lili! Várj már! - kiáltott egy fiú hang, mire a lány
érdeklődve nézett a felé rohanó felé.
-
Szia Lorenzo, neked nem kéne már bent lenned?
-
De, csak elaludtam. - válaszolta a másik, félreálló haját
nevelni próbálva. - Teljes káosz volt a reggelem. A hűtőben lévő
tej megromlott, én meg egy jó adagot felhajtottam belőle, majd a
buszmegállóban pár srác nekem jött. A szemüvegem szára
meglazult, így csoda, hogy egyáltalán a fejemen marad, egyszóval
szörnyű napom van.
-
Elhiszem. - mosolygott rá nyugtatón Lili, majd megigazította a fiú
ingét.
-
És te? Táncóráról?
-
Igen, a Maestro több próbát szeretne beiktatni az előadás előtt,
hogy biztos legyen benne, hogy nem vétünk hibát. Tudod milyen
maximalista, ha csak fél centivel messzebb teszem le a lábam a
páromtól felforr az agyvize. - nevetett fel a lány, és Lorenzóba
karolva indult meg a Csarnok felé. - Ez az év vége már csak
ilyen, de nem tudom mit fogok tenni, ha elindulnak a tudományi
próbák. Így is minden szabad pillanatomat felőröli a tanulás,
nem hiszem, hogy ennél többet ki tudnék préselni magamból.
-
A tudáspróbák mindenkit kifárasztanak, de talán téged nem
fognak olyan keményen próbára tenni, mivel három karhoz is
tartozol.
-
Én viszont attól tartok, hogy pont ezért fognak engem szívatni a
legjobban. - húzta el a száját Lili. - Hogy példát statuáljanak
azoknak, akiknek a fejükbe megfordult, hogy máshova is
felvételizzenek. Nem lesz fáklyásmenet az elkövetkező hónap.
-
Ugyan már, nem hiszem, hogy bármi miatt aggódnod kéne. -
nyugtatta a fiú, és kinyitotta a nő előtt a Csarnok ajtaját. -
Az a robot agyad, még a három évvel ezelőtti leckék megoldására
is emlékszik. Az évszámok a könyöködön jönnek ki, a
matematikai képletek a kisujjadban vannak, és nem vagy buta, bármit
megoldasz. Szerintem te vagy a legtávolabb attól, hogy megbukj a
próbán.
-
Te csak nyugtatni próbálsz. - rázta meg a fejét Lili. - Már most
gyomorgörcsöm van.
-
Nincs miért, nagyszerű leszel!
-
Most pedig hízelegsz!
-
Talán. - nevetett fel a fiú és a matematikai kar folyosója felé
vezette a lányt.
A
falakat híres matematikusok képei fedték, amiket vagy tudni
illendő képletek és azok levezetései, vagy épp matematikai
megoldatlan kérdései törtek meg. Fibonacci hatalmas vasszobra ott
állt a kar kis csarnokának közepén, kezében a Liber Abaci-val
felügyelte a diákokat. Lili és Lorenzo az előadók felé vették
az irányt, ahol már többen ültek a padok mögött, beszélgettek,
nevetgéltek, vagy épp izgatottan várták a professzor
megjelenését.
Lili
elfoglalta szokásos helyét a fokozatosan emelkedő sorok
harmadikában, az ablakhoz legközelebbi ülésen, és elővette a
füzetét. Sóhajtva rángatta elő a tonnányi súlyú feladattárt,
majd elgondolkodva lapozott vissza az előző órák jegyzeteihez.
Fergusson
professzor arról volt híres, hogy számára egy tanóra százhúsz
percből állt, és imádta szadizni a csoportját. Egy órán belül
képes volt négy különböző ágába is belefolyni a
matematikának, szerette keverni a geometriát az algebrával, vagy a
halmazelmélettel. Élete értelme a számmisztika volt, és szerinte
a világ a matematikai logikára épül. Teljesen a számoknak élt.
Talán
ezért hitték sokan bolondnak, de igazából csak túl okos volt a
professzor a hétköznapi emberek számára, akik egy szavát sem
értették. Ha tréfált, mindig a szakirányával kapcsolatban
tette, imádta a „ Miért nincs a Nobel-díjnak matematikai
kategóriája is?” című monológját előadni, és pletykálkodott
is.... több száz évvel ezelőtt elhunyt tudósokról. Hát ez volt
Fergusson professzor, a Tudás Csarnokának dilinyós matematikusa,
aki sorra alázta meg a diákokat a Matematikai próbákon. És még
élvezte is....
Felhangzott
a fülsüketítő csengő, mire minden diák elfoglalta a helyét, és
feszült figyelemmel leste az ajtót, és az azon belépőt. Nem
kellett sokat várniuk, Fergusson vagy egy perccel később lépett
be papucsába, fehér köpenyében, ősz, a feje tetején már
megkopaszodott hajjal. Kezében pedig ott voltak az Akadémia
diákjainak legrosszabb rémálmai. A Fergusson - féle, tökéletesen
megírhatatlan, meglepetés vizsgalapok.
Valaki
a sorokban rákezdett a Mi Atyánkra, mások Jézusomot
nyögdécseltek, majd egy hang sem szűrődött ki az előadóból.
*
Négy
órával, és egy ínhüvelygyulladással később meggyötört
diákok kullogtak ki a Tudás Csarnokának díszes bejáratán, s
mint menekülő patkányok az égő házból próbáltak meg minél
gyorsabban eltűnni a helyszínről. Miután a vizsgalapokat beadták
három óra elteltével, Fergusson tovább ment az anyaggal, és
megígérte, hogy már következő órán visszaadja azokat
kijavítva. Többen felnyögtek erre, ami megelégedéssel öntötte
el a professzort.
Ki
amerre tudott, hagyta el az Akadémia területét, legtöbben a
parkolók felé vették az irányt, de voltak akik inkább a
buszmegállót nézték ki maguknak. Lili fáradtan intett búcsút a
többieknek, és a forró napon sülve vágott neki az útnak a
munkahelye felé. Szeretett sétálni, és mikor alkalma nyílt rá,
inkább választotta a sétát a buszokkal szemben. Főleg ha ki
szerette volna szellőztetni a fejét.
A
március 24.-e több szempontból is élete egyik leggyászosabb
napjává nőtte ki magát, az elmúlt három év alatt. Életében
nem érezte még magát ennyire egyedül. Még mindig ott bujkált az
orrában a kórház szaga, az ujjain a ráncos bőr remegését,
látta maga előtt a megtört női arcot, amit lassan belülről falt
fel a betegség.
Mint
ha csak tegnap történt volna, hogy Mona megfogta a kezét, óvón
átölelte, és ráterítette a bundakabátot, hogy felmelegítse a
remegő kislányt, aki volt. Alig volt még csak hét éves, de már
többet megélt azalatt a hét év alatt, mint amit más egy élet
alatt. Szeretett, nevetett, boldog volt, majd sírt, szenvedett és
elvesztette mindenét és mindenkijét. Egy senki volt, egyedül a
nagyvilágban, de Mona felkarolta. Anyja helyett anyja volt, ő volt
a legjobb barátnője, a bizalmasa, a családja. Megmentette, a
halálnál is rosszabb sorstól, hazavitte magával, majd esélyt
adott egy új életre.
Aztán
alig pár hónap alatt elment.
Lili
úgy érezte, mintha még mellette állna a nő, akinek az életét
köszönhette. Érezte az életkedvét, a kalandvágyát, a
szeretetét. De ezen a napon, most már három éve, hogy elhagyta.
Pedig megígérte, hogy örökké a lány mellett áll, mégis
elment. Mindenki elhagyta.
Annyi
fájdalom, annyi szenvedés után azt hitte Mona más lesz, de aztán
egy napon nem kelt fel reggel. Agyvérzést kapott, így kórházba
kellett szállítani. Lili nagyon megijedt, hisz nevelőanyja sose
volt beteg, még csak influenzás sem. Aztán az orvosok makogtak
neki valami gyors lefolyású betegségről, meg latin szavakkal
próbálták megértetni mit is jelent ez. Lili akkor tizennégy éves
volt, és csak annyit fogott fel a körülötte történtekből, hogy
Mona meg fog halni.
Nem volt gyógymód, nem volt kezelés. Csak
a fájdalmat tompíthatták, ami az életerős Monat ledöntötte a
lábáról, és elő holtat csinált belőle.
A
lány nem sokra emlékezett az utolsó hónapból, napokból,
órákból, percekből. De élesen megmaradt az utolsó pillanat,
mikor Mona egy kis időre is, de önmagánál volt, erősen
szorította a kislány kezét, és jövőről beszélt. Hogy elfognak
menni a Colosseumba, megnézik majd az új állatokat az
állatkertben, elmennek egy nagy vakációra majd a tengerpartra.
Aztán, mintha megérezte volna, hogy nem lesz képes rá, egyszerűen
Lili szemébe nézett, könnyes olíva szemeivel és suttogott:
Bocsáss meg.
Lili
megigazította a vállát húzó táskát, és letörölt pár
izzadságcseppet amik versenyezve száguldottak végig a
kulcscsontján. Róma ma igazán meleg napra virradt, szinte
kánikulának is nevezhették már. Gyomra megrándult az éhségtől,
már vagy egy napja nem evett semmit, és szinte ölni tudott volna
egy szelet pizzáért, vagy egy jó tésztáért.
Lepillantott
a régi órára, ami a csuklóján csúszkált, és megszaporított
léptekkel sietett a belvárosban a bárok utcája felé. A műszakja
este tizenegyig tartott, és a főnöke nem nézte volna el neki ha
még egyszer késik. Lili pedig nem engedhette meg magának, hogy
kirúgják. Most nem.
A
hónap vége azt jelentette, hogy bele kell ám húznia, mert lassan
a nyakára jönnek a legújabb számlák, pedig még az előző havit
sem fizette be. A ház gondnoka is kopogtatott már az ajtaján, hogy
el van maradva három hónapnyi lakbérrel. S mindezek mellett
mindössze tíz euró dagasztotta csak a pénztárcáját. Le volt
égve.
Persze
pénzügyi helyzete már évek óta szörnyű állapotban volt, de
ennyire még sose állt rosszul. A bárnegyed pereménél megállt az
egyik pékségnél és pár centből vett egy kissé már megszáradt
cipót, majd gyorsított léptekkel szelte át a megmaradt métereket.
A Mámor nevű lebúj, nem volt a negyed legelőkelőbb helye, talán
még C kategóriásnak sem mondta volt, de még egy nyavalyás
csillaggal sem dobta volna meg. De Lili egy szóval sem mondhatta,
hogy nem keres eleget. Bár a tulaj, akivel amúgy sem voltak túl
jóba nem fizetett sokat, de a lerészegedett olaszok, és a mulatozó
turisták, pár mosolyért, vagy egy-két fogdosásért, netalántán
csipkelődésért ott szoktak hagyni annyit az asztalon, hogy ne
panaszkodjon. Persze ez elég szerencsejáték volt, hisz a busás
borravalóért nem ártott kicsit feltüzelni a férfiakat, és ez
vissza is ütött már pár pincérnőre. Talán ezért vált
szokássá, hogy a lányok csoportosan hagyták el a negyedet, és
legalább hárman álltak össze a hazaúthoz. Hisz a rendőröket
nem igazán érdekelte mi történik itt, azok a lányok akik itt
dolgoztak mind szegények voltak, nem igazán volt pénzük
ügyvédekre meg bíróságokra. Így nem tehettek semmi az
erőszakokkal szemben, hát megpróbálták megelőzni azt.
A
bárban már szállt a füst, és a cigiszag, mikor Lili belépett a
főbejáraton. Lazán odaintett a két másik pincérnőnek, és a
bárpulthoz sétálva bedobta a hátizsákját a masszív fa alá.
Tekintete találkozott a pultoséval, aki a kiabálásokon át két
sört mutatott neki, így elindult a megszokott kerékvágás. Lili a
csapolóhoz lépve elővett két korsót, és megtöltve azokat az
egyik tálcára tette ki, amiért már pördült is az egyik lány,
hogy elvigye. Nelli pedig kikötve a kötényét, a pultra dobta az
anyagdarabot Lilinek, majd fájdalmas grimasszal lehajolt a
táskájáért.
-
Még mindig fáj? - szólalt meg a pultos mély, dörmögő hangon,
és már a következő vodkát töltötte.
-
Iszonyatosan, és félek, ha nem javul el kell mennem az orvoshoz. -
komorodott el Nelli arca. - Pedig most tényleg nincs szükségem
komplikációkra.
-
Egyikünknek sincs. - válaszolta Lili, és a nő hasára mutatva
érdeklődött, az egyik vendéggel történt „baleset”
következményéről.
-
Jól van, bár már elég virgonc. Azt hiszi, hogy a húgyhólyagom
focilabda, a májam meg bokszzsák.
-
Mikorra vagy kiírva?
-
Április tizedikére, de még nem állok készen erre.
-
Nem hiszem, hogy erre készen lehet állni. - húzta el Lili a
száját. - De ugye tudod, hogy ha bármibe tudok segíteni, csak egy
szavadba kerül?
-
Igen, köszönöm. - mosolyodott el Nelli, és fiatal arca napról
napra húzódott szarkalábak végtelen labirintusával árkolttá.
Miután
a fiatal anya kikacsázott a bár fülledt levegőjéről, Lili
kisétált a pult mögül és elindult egy tálcányi korsóval az
egyik sarokban mulatozó társaság felé. Hosszú barna hajának
kontyát egy hajgumival erősítette meg, és megpróbálta a
legelragadóbb mosolyát magára ölteni. Pénzt kellett keresnie,
mégpedig sokat!
A
lány ringó csípővel lépett a társaság közé, és mindegyikre
bűvös mosolyt villantva tette le a kupát. Mikor végzett, tálcáját
karcsú csípőjéhez nyomva nézett végig az öt férfin.
-
Jó napot! Lili vagyok, mostantól én gondoskodom az italaikról. Ha
bármit kérnek, csak intsenek és már jövök is.
-
Köszi. - válaszolta a szemüveges a sarokból, aki szinte fel sem
nézett a lányra.
-
Igazából nekem már lenne is egy kérésem. - szólalt meg jobbra
ülő alak, aki kocsonyán lógatta szemeit a lány alsóbb felén. -
Mi lenne ha ideülnél közénk? Elég érdekes társaságnak tűnsz.
-
Oh, azt nem szabad. - vágott megszeppent, ártatlan arcot Lili, és
magában remélte, hogy az idegen a fiatalabb lányokra bukjon. - A
főnök nem nézi jó szemmel, ha valaki lebzsel. A végén még
kirúg, de ha gondolják, mikor ide hozok egy-egy italt pár
percecskét álldogálhatok maguk mellett.
-
Az nagyon jó lenne, szívi. - bólogatott a szakállas férfi, és
félredöntött fejjel figyelte a távozó lány hátsó felét.
Lili
magában elkönyvel egy újabb győzelmet, miközben a bárpultról
leemelt újabb és újabb tálcák gazdáival is eljátszotta a
beetetést. Ezt egy éve tanulhatta Anatól, a Mámor egyik régi
pincérnőjétől, aki mindig teli zsebekkel hagyta el a bárt.
Persze a beetetés csak elősegítette az olyan bajokat, amibe Nelli
esett, de Lili most nem engedhette meg magának, hogy emiatt
aggódjon, vagy épp bűntudata legyen. Bűntudat, mert kikezdett pár
pasival, vagy megtömött has és tető a feje felett? Oh, milyen
nehéz döntés is volt... inkább a másodikat választotta.
-
Két sört, egy tequilát és három martinit. - lépett újból a
pulthoz, ahol Luis már öntötte is az italokat.
-
Ha visszajöttél be tudnál állni egy kicsit? Muszáj kimennem
elszívni egy cigit! - morogta a férfi. - Nem hiszem, hogy kibírom-e
még egyszer ha Tani elkezd áradozni az új pasijáról.
-
Most nem Ciro-val jár, vagy kivel? - ráncolta a homlokát Lili. -
Egy hete még róla áradozott nekem.
-
Áá, azóta már voltak többen. - legyintett Luis, és letörölte
a pult szabad részét. - Az új áldozatát Ignazionak hívják, és
sofőr valami nagyúr házánál.
-
Szerencsétlen. - nevetett fel Lili. - Akarsz fogadni, hogy meddig
bírja?
-
Szerintem a vasárnapot se éri meg. Egy esti műszakot teszek fel
tétnek. - könyökölt a pultra a férfi, és Lili felé nyújtotta
az egyik kezét.
-
Kedden szakít vele. - csapott bele Lili, és mosolyogva vitte ki a
következő tálcát is.
A
pult mögötti munka volt minden bárban a legkeményebb meló, így
ahogy Lili belépett a fabútorzat mögé, azonnal röpködtek felé
a rendelések. Egymás után töltötte fel a poharakat és tette a
pult mögött ülők elé, vagy a pincérnők tálcáira. A gyors
munka közben újabb és újabb poharakat törölt el és tett fel a
hátsó asztalra, ahonnan majd Luis leveheti ha megtölti. A lány
ezt szerette, a pörgést a gyors munkát, szinte élvezte, ahogy az
egyik üveget után már vette is kezébe a következőt, hasznosnak
érezte magát.
Épp
egy újabb korsót töltött meg, bolondosan dúdolgatott magában,
amit elnyomott a bárban morajló hangzavar. Csak egy pillanatra
nézett fel a tükörbe, hogy megnézze jött-e új rendelés, mikor
a szeme egy másik írisszel találkozott.
A
férfi, a pult másik oldaláról őt bámulta, meredten, homloka
ráncokba ugorva fókuszált a lányra. Lili már hozzászokott
ahhoz, hogy az arcát bámulják, hisz bármerre ment az emberek
megbámulták, sokszor még össze is súgtak a háta mögött. Azt
találgatták, hogy kerülhetett az arcára, az a hatalmas sebhely,
ami úgy nézett ki, mint ami ketté akarja szakítani a lány fejét.
De ez a férfi nem a bal oldali vöröslő sebet nézte, hanem Lili
fűzöld szemeit.
Az
idegen tekintete nem engedte el a másikét, Lili pedig elveszett a
másik nyílt bámulásában. Közbe el is felejtette, hogy a sört
folyatta a korsóba, csak akkor vette észre mennyire elbambult,
mikor a keserű lé már az ujjain csöpögtek végig.
-
Oh, basszus! - mordult fel, és azonnal elengedve a csapolót egy
rongyért nyúlt.
De
az alkoholnak nem tudott már gátat szabni, így az végigfolyva a
kezén, az alkarján, a nadrágjára és a pólójára csöpögött.
Egy újabb káromkodással megtoldva kezdte el a ruháit is törölni,
de tudta, hogy ezeket csak egy mosás mentheti meg.... remek.
Remélte, hogy holnap reggelre meg fog száradni, ha este kimossa.
Mármint ha van otthon szappan.
-
Lili, húzz már bele! - horkant fel Tani, aki magában jól
szórakozott az esetlen másikon. - Nem várnak örökké a vendégek!
-
Jól van már! - sziszegte vissza a lány, és egy másik korsót
töltött meg gyorsan, majd a másik kezébe nyomta.
Ezalatt
már meg is jelent a következő rendelés, így Lili nem tudta
megkérdezni az idegentől miért nézi őt. Helyette inkább a szeme
sarkából próbálta meg felmérni. A magas bárszéken ülve is,
tisztán látszott, hogy egy igen magas férfi helyezkedett el rajta.
Ruhája hétköznapi volt, talán túlontúl is az. Egy sima pólóing
volt rajta, tiszta, akár egy turista. Arcát egy vagy két napos
borosta fedhette, hollófekete haja pedig rövidre volt vágva, akár
egy katonáé. Mélyen ülő fekete szempár tette fel a férfi
küllemére a pontot, hisz egyszerűen... rémisztően festett tőle.
Lili
egymás után teljesítette a rendeléseket, de közben végig magán
érezte a férfi tekintetének súlyát. Gyomra nagyot fordult,
mintha ki akarna törni, Lili pedig hirtelen nagyon megijedt.
Utoljára akkor érezte ezt, mikor Monára talált. Vagyis
pontosabban előtte. Rossz előérzet, ezt mondta rá egyszer az
édesapja. Akkor is érezte, mikor ők haltak meg.
Amint
az utolsó italt, is kitette az asztalra, végre fellélegzett egy
kicsit, és kíváncsian pillantott az idegenre. Két székre ült
tőle, és még mindig őt bámulta, mire a lányt elöntötte a
harag. Mit jön ez a pasi ahhoz, hogy azokkal a borzalmas szemeivel
őt bámulja? Tán kapott rá engedélyt?
-
Mit bámul? - mordult fel, és érezte, hogy a gyomra újabb
fordulattal szaltót vet. - Nem látott még embert?
A
férfi nem válaszolt, csak tovább nézte. Lili erre már dühösebben
szólt rá, hogy mit néz, remélve, hogy végre elkapja róla a
pillantását a másik, de az nem hunyászkodott meg. Kitartóan
nézte tovább áldozatát.
-
Haho! Süket vagy értelmi fogyatékos? Mit néz engem állandóan?
-
Egyik sem. - szólalt meg ekkor mögüle Luis ismerős hangja. - Nem
beszél olaszul, csak angolul. Legalábbis angolul rendelt tőlem egy
whiskyt.
-
Akkor igazán megkérdezhetnéd tőle, hogy mit bámul így engem! -
fordult a pultos felé Lili. - Idegesít.
Luis
bólintva nézett az idegenre, és angolul feltette neki a lány
kérdését, természetesen civilizáltabb hangnemben. Erre a férfi
valamit halandzsázni kezdett – legalábbis Lili így hallotta –
és a lányra mutatott. Majd kérdezett talán valamit?
-
Azt mondja nem akart megijeszteni, csak még sosem látott ilyen
tiszta világoszöld szemeket. Azt mondja olyan az íriszed, mint egy
virágtalan friss mező, gondolom tetszel neki. - nevetett fel a
pultos. - És azt kérdezi, hogy miért nem te beszélsz vele. Talán
nem tudsz angolul?
Lili
egy pillanatra döbbenten állt, és nézte a férfit, aki bátorító
mosollyal figyelte őt. Régóta nem mondott neki senki sem bókot,
főleg olyan nem, akit nem ismert. Ez annyira... annyira meglepte.
-
Sosem láttam értelmét, hogy megtanuljak angolul. A whisky minden
nyelven whisky, a tequila tequila, a sört meg ügyesen el szokták
nekem mutogatni. Én csak egy pincérnő vagyok, nem kell nekem
nyelvésznek lennem.
-
De az angol a világnyelv, és nem annyira nehéz megtanulni. -
hajtotta oldalra a fejét Luis. - Ha gondolod segíthetek.
-
Nem, de azért köszönöm. Nincs kedvem megtanulni angolul, sosem
tetszett igazán az a nyelv! - húzta el a száját a lány, majd
felkapott egy tálcát. - Kérlek, köszönd meg helyettem a bókot,
mennem kell az asztalaimhoz.
-
Persze. - bólintott a pultos, majd a vendéghez fordulva magyarázni
kezdett neki.
Lili
kilépett a pult mögül, és este tizenegyig nem is nagyon volt
ideje visszaállni. A meccs miatt az este elég sokan betértek
egypár sörre a Mámorba, és természetesen azért, hogy lássák
az olasz csapatot nyerni valamelyik ázsiai országgal szembe. A
játszma közbe szinte három hordó sör el is fogyott, Lilinek
pedig kétszer fel kellett töltenie a mogyorós tálkákat. A
pultnál üldögélő angol nyelvű férfi többször is
rápillantott, de mikor Lili ránézett úgy fordult el, mintha
megégette volna őt. A lány jót nevetett ezen, de a gyomra még
mindig görcsösen vetette a bukfenceket.
Ahogy
közeledett a kismutató a tizenegyes felé Lili egyre nehezebben
tartotta a lépést a mulatozókkal. Az agya szinte moslékként
csapongott a fejében, karjai csak lógtak a dereka mellett, lábai
pedig szinte leszakadtak annyira sajogtak. Teljesen kimerült.
Nagyon
sóhajtva lépett a pult mellé, mikor sikerült pár szabad percet
lopnia. Fejét a hűvös falapra hajtotta, égő szemeit lehunyta és
mély lélegzetekkel próbált felülkerekedni a fáradságán.
Hosszú nap volt, és még... igen, még fél óra volt hátra
belőle. Lili úgy érezte sose lesz vége.
Luis
az angol férfival beszélgetett, Lili pedig érezte, hogy az idegen
szavak lassan, gyengéden megnyugtatják. Az ismeretlennek olyan
nyugtató hangja volt, a külsejével szemben, hogy a lány szinte
érezte, ahogy a szíve egyre nyugodtabban dobog.
-
Lili, jól vagy? - kérdezte csendesen Luis, mire a lány csak aprót
bólintott. - Csak azért kérdezem, mert szerintem az a fickó ott,
hozzád jött!
Lili
erre kérdőn felemelte a fejét, és a válla felett hátrapillantott
a bejárat felől közeledő alakra. Nem volt valami magas, sőt
kimondottan alacsony, feje teteje már kopaszodott, de tekintete
élesen függeszkedett a céljára. A lány egy lemondó sóhajjal
tette le újra a fejét a fára, s magában felkészült a következő
csatára.
-
Lilien Marowight.
-
Matteo Conti, vagy még mindig jobban szereted, ha Sátánnak hívnak?
-
Látom semmit sem változtál, bár meg kell jegyeznem, mintha kissé
soványabb lennél. Nem megy jól a szekér?- kérdezte gúnyosan a
férfi, és leült a lány oldalára. - Egy grappát!
Luis
bólintva fordult meg a szekrények felé, Lili pedig végre
felemelkedett és múltjának egyik szörnyű személyére nézett. A
férfi mint mindig, most is dölyfösen tartotta magát, és
lekicsinylően nézett mindenre, ami nem az övé volt. Így most a
lányra is.
-
Nem hittem volna, hogy sokáig bírod ebben a patkánylyukban. -
törölte meg az orrát egy selyem zsebkendővel.
-
Te maximum reménykedtél, hogy nem fogom bírni. De úgy tűnik nem
lett igazad. Szeretem, hogy végre tényleg megdolgozom a pénzemért,
tisztességes munkával.
-
Ez számodra a tisztességes munka? - böffentett Matteo.
-
Hát tisztességesebb, mint egy ketrecben más nőket laposra verni!
-
Nem sokan gondolják ezt.
-
Akkor még szerencse, hogy én így gondolom. - sziszegte a lány. -
Mit akarsz tőlem? Már két éve nem harcolok és nem is áll
szándékomba visszatérni! És nem hiszem, hogy azért jöttél
volna, hogy boldog szülinapot kívánj!
-
Most van a szülinapod? - döbbent meg a férfi.
-
Hát nem éppen, ezért is gondolom, hogy újabb mérkőzésre akarsz
elrángatni. - dőlt a pultnak Lili és összehúzott szemekkel
vizsgálta a Sátánt. - Nem megyek.
-
Legalább várd meg, míg elmondom miről is lenne szó! - bődült
fel a férfi, és mérgesen vette át a poharát Luistól. - Ez a
meccs sokat fizetne Lili, egy régi kihívód akar revansot, és
mikor megtudta, hogy visszavonultál hatalmas összeget ajánlott
fel, hogy a ketrecbe csábítsalak.
-
Nem érdekel. - rázta meg a fejét a lány.
-
Ezer eurót ad, ha ringbe szállsz, és akkor is megkapod ha
vesztesz. - tette hozzá Matteo, mire Lili ledermedt.
Ezer
euró az nagyon nagyon sok pénz egy olyan embernek, akinek még arra
sincs, hogy új fehérneműt vegyen magának. De mégis... Lili
tudta, hogy ennek a pénznek nagyon kemény ára van. Méghozzá a
lelkiismerete.
Mikor
először lépett a hideg fémketrec szorítójába azért tette,
hogy ki tudja fizetni Mona kórházi számláit és a gyógyszereket.
Akkor még nem tudta mekkora áldozat is lesz ez az első majd az
azutáni több harc. Akkoriban csak az érdekelte, hogy Mona
meggyógyuljon, bármi áron!
Aztán
mikor Mona meghalt... az aznap esti meccs katasztrófába torkollott,
és kicsin múlt, hogy ki nem végzett egy ártatlan nőt. Annyira
rosszul érezte magát, annyira igazságtalannak érezte, hogy Mona
meghalt. Az az idegen meg ott volt, és folyton szapulta őt, meg a
családját. Ez addig sose zavarta, egyszerűen elengedte őket a
füle mellett, de most nem tudott. Teljesen elöntötte a vörös
düh, a harag és a bosszúvágy.
Lili
még mindig nem tudta biztosan mi is történt, bár utána többen
is elmondták neki. Csak annyit értett meg, hogy nagyon bedühödött
és mikor felocsúdott már ott volt az ellenfele alatta. A saját
vérében úszva könyörgött az életéért, miközben négy
megtermett férfi próbálta szerencsétlenről leszedni Lilit, kevés
sikerrel. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem lép be a ketrecbe.
SOHA TÖBBÉ!
-
Akkor sem megyek vissza, ha egy milliót fizet! Vannak dolgok amiket
nem lehet pénzen megvenni, Matteo. És egy ilyen dolog az ép elmém.
-
Túldramatizálod ezt az egészet, kis harcos. Annyi az egész, hogy
bemész a ketrecbe, szarrá vered azt a nagyszájú libát, aki ki
mert hívni, és már mehetsz is haza! - hörpintette fel a grappát
a Sátán. - Csak egy alkalom, és aztán visszatérhetsz ehhez a
dohos bárhoz, meg a remete életedhez.
-
Te is tudod, hogy ez nem így van. Ez olyan, mintha egy
alkoholistának mondanád, hogy csak egy pohárka pezsgővel
ünnepeljetek. Nem engedhetem meg magamnak! - rázta meg a fejét
Lili. - És ez a végleges válaszom!
-
Hát ezt nagyon sajnálom. - állt fel Matteo és a zsebéből
kiszórt pár tízest az asztalra. - A maradékot tartsa meg.
-
Köszönöm. - bólintott Luis, majd átemelte Lili táskáját a
pult fölött. - Vége a munkaidődnek, siess haza, úgy nézel ki,
mint aki itt helyben összeesik.
-
Kösz, isten vagy! - mosolyodott el a lány, és odaadta a kötényét
a férfinak. - Holnap találkozunk?
-
Jah, én vagyok az esti. - bólintott Luis, majd hagyta, hogy Lili
Matteo oldalán sétáljon ki a bárból.
-
És, hogy megy a sorod mióta pincérnő vagy?
-
Hát, hazudnék ha azt mondanám jobban. - nézett fel a férfira
Lili. - De azt hiszem szeretem ezt a munkát. Bár nem kívánok
életem végéig ezzel foglalkozni.
-
Azért örülök, hogy boldog vagy, de ha ezt bárkinek elmondod,
letagadom!
Lili
úgy tett mintha becipzározná a száját, majd egy lakattal lerázva
azt, eldobta a kulcsot. Matteo halkan, alig észrevehetően kuncogott
fel, és simított végig a lány karján. Ő ezzel mutatta ki
szeretetét és megbecsülését, amit igen kevesen élvezhettek.
-
Istenem, te még mindig gyerekes vagy! Pedig azt hittem ennyi év
alatt már benőtt a fejed lágya!
-
Soha! - nevetett fel újra a lány, és Matteoba karolva lépett ki
az olasz éjszaka friss levegőjére. - Szeretnék örökké gyerek
maradni.
-
Igen, és sose megkomolyodni!
-
Valahogy úgy. - pimaszkodott Lili. - És neked, hogy megy?
-
Kevesebbet keresem, mint veled, de azért nem fog felkopni az állam.
- mosolyodott el a férfi. - Figyelj, Lili. Tudom, hogy nemet
mondtál, de várok vasárnapig. A meccs hétfő este lesz, nyolckor,
a szokott helyen. Gondold át még egyszer.
-
Rendben, átgondolom, de nem ígérek semmit. - állt meg a lány a
férfi autója mellett. - Kösz, hogy szóltál Sátán, még akkor
is ha nemet mondok.
-
Azért ne ragassz rám máris glóriát, én is elég sokat kaszálok
ezen a....
A
mondat végét elnyomta egy motor dörmögő melódiája, ami
csikorgó kerekekkel fékezett le a Mámor előtt. Egy tagbaszakadt
férfi ült a kormány mögött, aki leállította a gépet, és
miután leszállt, oldalra döntve megtámasztotta. Lili
elgondolkodott, vajon kiért jöhettek ebbe a patkányukba ilyen szép
járgánnyal, mikor a sofőr levette fekete sisakját.
-
Daniel! - kiáltott fel boldogan Lili, és a férfira mosolygott. -
Hát te miért...
-
Te meg mi a jó büdös fenét keresel itt, te rohadt szemétláda? -
üvöltött fel a férfi és nyíl egyenesen Matteonak indult.
Lili
értetlenül nézett Danielre, majd élesen felsikított, mikor az
teljes lendületből gyomron vágta Matteot. Volt munkaadója egy
hangos mukkanással, és nyöszörgéssel esett földre, majd
káromkodva kapott a hasához, mintha tompítaná tudná a fájdalmat.
A lány azonnal a férfi mellé ugrott, hogy segítsen neki, de a
másik erőszakosan felrángatta a földön fekvőtől és a motor
felé lökte.
-
Szállj fel, de azonnal! - morogta Daniel, majd egy nagyot rúgott
Matteoba. - Ha még egyszer meglátlak a közelébe, letépem a
tökeidet!
-
Dani! - kiáltott fel Lili, és újra elindult feléjük, de a férfi
nem engedte.
Erősen
a lány karjába markolva, a motorhoz rángatta, majd egy sisakot
nyomott a kezébe, hogy vegye fel. Lili próbált kitörni a férfi
oltalmazó ölelése alól, de az nem engedte el, így nem tudott
mást tenni, mint amit mondott neki.
Felvette
a sisakot, majd egy sóhajjal felpattant a már motoron ülő Daniel
mögé. Aggódó tekintetét le sem vette Matteoról, míg a jármű
éles kanyarral ki nem húzott a kis utcából. A sofőr felbőgette
a motort, majd egyre gyorsabban száguldott végig a főúton, míg a
lány egy hatalmasat sózott annak hátára.
-
Hogy merészelted?! Hogy merted leütni! Én... én.... Úristen!
Azonnal fordulj vissza! Segítenünk kell neki! - kiabálta a
férfinak a beépített mikrofonon keresztül.
Daniel
nem méltatta szóra a lány kiborulását, egyszerűen a sisakjához
kapva kikapcsolta a mikrofont, és a gázra taposott. Lili idegesen
vert egy újabbat vezetője hátára, majd félve pillantott vissza.
Nagyon remélte, hogy valaki segít Matteonak, vagy volt főnöke
minél előbb feláll. Ugyanis a zsebesek imádták a sötét
estéket, mikor a hold kevésbé világította meg az olasz utcákat.
S attól sem riadtak vissza, ha vért kellett ontaniuk.
Daniel
ekkor egy éles kanyarral tért át a főútra, ahol már autók
százai rohangáltak, Lili pedig magában valami angolos távozásról
dünnyögve nyugodott meg. Beletörődött, hogy míg a motoron
ülnek, a férfi van előnyben, s ha most kezdene el veszekedni,
könnyen a betonon találná magát. Szilánkosra tört seggel. Így
bár leigázva ült, tiltakozón nem ölelte át az előtte ülő
derekát, inkább a szörnyeteg oldalába kapaszkodott.
A
motor zengett, morgott, szinte szitkozódott, ahogy haladt az úton.
Vezetője kemény kézzel tartotta a gyeplőt, s csikorgatva fordult
be vele a kereszteződéseknél. A két utas ereiben dübörgött az
adrenalin, ahogy a következő kanyarba annyira közel kerültek a
földhöz, hogy szinte érezték a meleg betont a térdükön.
Mivel
a férfi úgysem figyelt rá, Lili megengedett magának egy kis
szórakozást. Elengedte fogódzkodóját, combjaival erősebben
ölelte a hideg acélmonstrumot és karjait az ég felé emelve
huhogott. A hideg szél az ujjai közt, a karján, ahogy a kint
ragadt hajába csapott teljesen megőrjítette. Valami
meghatározhatatlan érzés száguldozott az ereiben, és igazán
szabadnak érezte magát. Szárnyalt, mint a madarak!
Azonban
az élvezet hamar semmivé vált, mikor Daniel egy hatalmas ház elé
hajtott. Megálltak a szökőkút mögött, mire egy „istállófiú”
jelent meg, s átvette tőlük a vasat. Dani oda sem nézett a
lányra, mérges dobogás közepette indult meg a ház felé.
Lili
magában sóhajtva forgatta meg a szemét, majd utána vetette magát.
