Gail Carriger - Szívtelen

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van… ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék. 
Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Besorolás: urban fantasy, steampunk
Oldalszám: 384
Sorozat: Napernyő Protektorátus (4)
Eredeti cím: Heartless
Hogyan jutott el hozzám? Már az első kötetbe beleszerettem, az írónőnek nagyszerű stílusa van, és egyszerűen imádom a karaktereit.

 

Végre eljött ez a pillanat is. A karmaim közé került Gail Carriger nagyszerű sorozatának következő része is amire össze sem merem számolni hogy milyen régóta vártunk. na jó, pontosan 3 éve, illetve tűkön lassan 1 éve, amióta a Könyvmolyképző hitegeti a kiadását. Nem szeretnék bele menni ebbe az állandó csúsztatás vitába, az Outlander harmadik részénél úgyis ki fogok majd borulni eléggé. No de nézzük is mire vártunk ennyit.

„Akármi riasztotta meg a lovakat, Lord Maccont is megakasztotta kissé. Alexia kidugta a fejét, hadd lássa. 
Sündisznók. Százával.”

A katyvasz és kalamajka közepén kapcsolódunk be természetesen a kötetbe, ahogy már megszokhattuk, azonban a könyv legnagyobb mozgatórugója nem kisebb személyiség, mint Lord és Ladí Maccon gyermeke, aki már születése előtt hatalmas gondot okoz a szüleinek. Hisz a vámpírbolyhok szeretnék halva tudni a gyermeket, akinek az erejétől félnek. Éppen ezért Lyall professzor kitalál egy iszonyatosan borzalmas és még annál is nagyobb hülyeség tervet, miszerint ha megszületik a gyermek, azt Alexiáék önként és dalolva átadják Lord Akeldamanak aki majd felneveli. Ki az az eszement, aki képes ezt kitalálni? Biztosan férfi! Előre borítékolható volt, hogy Alexia ki fog akadni a buta terven, csodálom, hogy nem sütögette meg Lyall professzort, meg a férjét is, mert belement a buta tervébe!

„Lord Maccon zsarnoki pillantást vetett a bétahímre. 
Lyall professzor vállat vont, mintha azt mondaná: ön vette el feleségül.”

No de nem csak a kisbabával kapcsolatban van Alexiának rengeteg dolga, hisz közben fény derül egy királynő elleni merényletre is, ami kapcsolatban áll Lord Maccon régi falkájával is. Hát mit ne mondjak ez volt az a szál ami azt hiszem még a kisbabánál is jobban kifektetett, hisz rengeteg titokról rántották le a leplet. Először is mikor kiderült, hogy Lyall professzor mit tett a múltban, azt hittem nem tudom összekaparni az államat a padlóról. Igazából úgy is mondhatom, hogy csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy most akkor mi van? Képes volt erre az a kedves ember? És mikor kiderült, hogy ki is volt Lyall régi nagy szerelme, Sandy, hát újabb sokkot kaptam. Úristen, ezt a könyvet Lyall egyedül is elcipelte volna a hátán. Úristen, tuti ki fog derülni Lyall és Channing titka, és akkor Conall meg fogja ölni őket! El sem hiszem… Úristen!

És akkor ott van Madame Lefoux és az octomaton, aminél csak kapkodtam a fejemet, hogy most akkor mi is van. És a vámpírboly, aki beköltözött Woolsey-ba! Azt hittem belehalok a nevetésbe, amikor kiderült, hogy most már ott ragadtak és a falkának tovább kell állnia. Mit ne mondjak, Lord Akeldama nagyon okos volt, de sajnos Alexia még nála is okosabb, így bár a Lord kiűzte a vámpírbolyhot a fővárosból, kapott cserébe egy farkas falkát a szomszédjába.

„– Micsoda gerlepár! Miként leszek képes elviselni, hogy folyamatosan flörtölnek a társaságomban? Lord Maccon, miféle rangon aluli dolog, hogy szerelmes a tulajdon feleségébe?”

No de gondolom mindenkit egyetlen dolog érdekel igazából a kötetből, mégpedig az, hogy mi is lett Alexia kisbabája, a következő sorok nagy mennyiségben tartalmaznak SPOILERT!

Szóval a könyv végén megszületik Prudence – nekem tetszik a neve, bár sokaknak szörnyen nem -, aki képes ellopni a természetfelettiek erejét, amit be is mutat a könyv végén. Hisz mikor az édesapja a karjaiba veszi, kisfarkassá változik, amikor pedig Lord Akeldama fogja meg, vámpírrá.

SPOILER VÉGE!

„– Mozgékony kisfiú, hát nem? 
– Kislány – javította ki a felesége. – Mintha az én gyermekem fiúnak merészelne születni. 
Ez már régi civódás volt közöttük. 
– Fiú – vágta rá Conall. – Egy gyerek, aki ennyi gondot okozott már az elejétől fogva, bizonyítottan csak fiú lehet. 
Alexia felhorkant. 
– Mert az én lányom nyugodt természetű és kérlelhető lenne? 
Conall vigyorogva lecsapott Alexia kezére, és az ajkához emelte, hogy csókot nyomjon rá; lágy ajkak a szúrós borosta között. 
– Igazságod van, feleség. Nagyon is.”

Bár azt hiszem az összes fontos szálat megemlítette, muszáj felhoznom Alexia testvérét, Felicityt is, azt a kis perszónát majdnem kicsináltam gondolatban mikor kiderült, hogy miért is költözött be Alexiáékhoz. A kis buta csirke, remélem Alexia a következő kötetben kicsinálja! Floote számomra egyre érdekesebb karakter, túl sok titkot tud, és túlontúl csöndes. Szerintem rejteget valamit, de majd meglátjuk.
Szegény Biffyt nagyon sajnáltam az egész kötet alatt, de sajnos Lord Macconnak igaza van, ő most már farkasember, nem szolgálhatja tovább Lord Akeldamát, ahogy nem is lehet belé többé szerelmes.

„– Ó, Lyall professzor, tréfálkozik? Nem áll jól önnek. 
A vöröses hajú bétahím savanyú pillantást vetett Lady Macconra. 
– Új személyiségvonásokat aknázok ki magamban. 
– Nos, ne tegye! 
– Igenis, asszonyom.”

A főszereplőkről nem tudom mit mondhatnék, még mindig imádom őket, Alexia terhesén még menőbb volt, mint eddig, és szinte már nevetséges volt, hogy bálna méretűen rohangál végig Londonon, és annyi teát iszik, amennyi csak belé fér. Azért a terhessége miatt sok vicces epizódot hozott számunkra.
Lord Maccon végre hozta az első kötetbeli énjét, hisz mint a második, mint a harmadikban iszonyatosan hülyén viselkedett, amit látszólag megbánt és tényleg próbál a régi lenni. De rengeteg feladata és nehézsége van, mint Biffyvel, mint a vámpírokkal és úgy érzem nem igazán érzi még, hogy apa lesz.

„– De miért nem bőg? – akadékoskodott Lord Maccon. – Nem kellene neki? Nem az a szokása minden kölyöknek, hogy bőg? 
– Talán néma – vetette fel Alexia. – Praktikus is lenne ilyen szülőkkel, mint mi vagyunk.”

Összességében egy nagyon pörgős, teljesen elkápráztató könyvet kaptam a kezembe, amit vétek lett volna nem elolvasni, vagy éppen kiadni. nagyon sajnálom, hogy a könyv nem örvend akkora sikernek, mint megérdemelné, mert egy nagyon humorosan, életre való kis könyv, nagyszerű szereplőkkel, akik mindig képesek leejteni az ember állát. Most már csak amiatt vagyok bajba, mert nem tudom kibírok-e megint három évet, míg megjelenik a sorozat következő, egyben utolsó kötete, a Timeless, megkockáztatom, hogy Időtlen címmel.

Addig is nagyon kérlek titeket, főleg azokat akik még nem találkoztak a sorozattal, hogy próbálják ki, mikor épp nincs semmi sürgős az olvasmányi listátokon, lapozzátok fel a Lélektelent, mert egy nagyon jó sorozatról maradtok le, ha esélyt sem adtok neki!

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Borzalmas, de már hozzászokhattunk a különc, furcsa borítókhoz. Az egyetlen amit kimondottan utálok, az az, hogy már a cím felírása. Eddig az angol volt vastagabban, szerintem semmi pluszt nem ad, maximum, a Könyvmolyképző tett róla, hogy elüssön az eddigiektől.

Ajánlom: MINDENKINEK!
Figyelmeztetés: Nos, nehéz elszakadni Alexiáéktól…

Ilona Andrews - Magic Breaks

No matter how much the paranormal politics of Atlanta change, one thing always remains the same: if there’s trouble, Kate Daniels will be in the middle of it…

As the mate of the Beast Lord, Curran, former mercenary Kate Daniels has more responsibilities than it seems possible to juggle. Not only is she still struggling to keep her investigative business afloat, she must now deal with the affairs of the pack, including preparing her people for attack from Roland, a cruel ancient being with god-like powers. Since Kate’s connection to Roland has come out into the open, no one is safe—especially those closest to Kate.

As Roland’s long shadow looms ever nearer, Kate is called to attend the Conclave, a gathering of the leaders from the various supernatural factions in Atlanta. When one of the Masters of the Dead is found murdered there, apparently at the hands of a shapeshifter, Kate is given only twenty-four hours to hunt down the killer. And this time, if she fails, she’ll find herself embroiled in a war which could destroy everything she holds dear…

Kiadó: Ace
Kiadás éve: 2014
Besorolás: urban fantasy
Oldalszám: 302
Sorozat: Kate Daniels (7.)
Eredeti cím: Magic Breaks
Hogyan jutott el hozzám? Kate Daniels rajongó vagyok, hajrá Curran!

Végre, végre, végree találkozhattunk Rolanddal!

Jó, nagy levegő, lenyugszom és az elejéről kezdem. Kate immáron hetedik alkalommal kalauzol el minket Atlantába, ahol újabb hajmeresztő kalandokkal nézzünk szembe.
Legnagyobb sajnálatomra, a könyv nagyobb részében Curran nem szerepel, mivel egy fontos megbeszélésre megy, azonban mikor megjelenik, akkor több mint imádnivaló és nagyszerű! Viszont a könyv legnagyobb részét Kate viszi a hátán, hol Hughal, hol Currannel, hol pedig éppen az apjával karöltve.

"Hugh was staring at me. Looking is free. Try to come closer and I will cure what ails you and me both."

Hugh megjelenik Atlantában, immáron az Emberek vezetője szerepében tetszelegve, és egy hullát zúdít Kate nyakába, amivel egy háború kitörését kockáztatja meg. Katenek egy napja van megtalálni a bűnöst, mielőtt az Emberek bosszút állnának, ezzel háborút indítva.
A cselekmény dinamikus, ahogy azt már megszokhattuk Andrews-éktól. Egyszerre több szálon futunk, mindenkit mozgatnak, egyetlen szereplő sem csücsül a kispadon. na de nézzük sorjában.

“I meant what I told you before. Their lives don’t matter to me. If I have to crush the coal to get to the diamond, I’ll do it.” 
“Aha. And I’m the diamond?” 
“You cut like one.”

Kate badassabb, mint valaha, egymás után nyomja le a felnőtt ligában játszókat. Imádtam a beszólásokat, amikkel Hugh agyvizét forralta, igazi Kate Daniels-es volt. Azt hiszem ebben a kötetben látszott igazán, hogy Kate mennyit is fejlődött az első részhez képest, amiben igazából Voron árnyékaként élt. Itt végre megmutatta, hogy ki is ő valójában, nem csak egy betanított bérgyilkos, hanem egy érző, gondolkodó ember. Nagyon tetszett, hogy kétségekkel küzd mikor találkozik az apjával, hisz Voron erre készítette fel egész életében, hogy találkozzon a nagy Rolanddal, és megölje őt.

"I want to know the nature of your relationship with Hugh d’Ambray . . .” 
“He wants to screw her, because she beat the shit out of him and they both have daddy issues over the same guy,” Desandra said. 
Robert froze midword, blinked, and looked at me. “Hugh d’Ambray is your brother and the two of you are sexually involved?” 
Why me, why?

Curran bár sajnos nem szerepelt annyit, mint amennyit szerettem volna, azt hiszem a könyv legnagyobb csavarja őt illeti. Nem elég, hogy megmentette a falkát a háborútól, megmentette Kate-et a vízbefulladástól, és nem mellesleg beszólt Rolandnak is párszor, de a könyv végén egy olyan dolgot tett, ami felett nem bírok megnyugodni. Ajj, szinte kaparom a falat, nagyon kíváncsi vagyok, hogy az Alfák Tanácsa mégis mit fog szólni Curran bejelentéséhez.

“Desandra shrugged her shoulders. „Hey, Kate? Have you thought of walking up to Hugh and telling him that he's got the biggest dick ever?” She spread her arms to the size of a baseball bat. 
„No, you think it would work?” I asked. 
„It's worth a try. May be he'll be so happy you noticed his pork sword, he'll forget all about trying to kill us.” 
Pork sword. Kill me now. „I'll think about it.” 
Ascanio began patting his clothes. 
„What?” Derek growled. 
"Looking for something to take notes with.”

Hugh egy pszichopata állat, mint mindig, de nagyon örültem, hogy végre valaki a helyére tette, mert már nagyon el volt szállva magától. Ascanio és Derek párosa erősebb, mint valaha, egyszerűen imádtam, mikor egymás vérét szívták. Egyre jobban kedvelem Desandrát, nagyon jó mellékszereplő, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni, nagyon jól beillik a Kate és Andrea csapatba. Apropó Andrea, neki és Raphaelnek nagyon örülök és annak a kis megleptésnek, amit megtudtunk. Bár tényleg hülye volt, hogy az ő „állapotában” elindult Kate megmentésére. Hála Istennek, ebben a részben alig találkoztunk Julieval, aminek kimondottan örültem, engem személy szerint nagyon idegesít a kiscsaj...
Ghastek nagyobb szerepet kapott ebben a könyvben, és végre hallhattunk az Atlantai Embereke vezetőjéről kicsit többet. Én személy szerint megkedveltem, nem mintha eddig rosszban lettünk volna…

“Sit your ass down, Don Juanabe,” Derek said. 
“Don Juanabe?” Ascanio pulled out his swords. 
“Don Juan Wannabe,” Derek explained. “See, I shortened it. If you still don’t get it, I’ll write it down for you after the fight.” 
“You’ve maxed out your wit quota for the night,” Ascanio said. 
“I’m just getting started.” 
“Be careful, you might sprain something in your brain.”

Azt hiszem ez a könyv az eddigi legtöbb „wow” kifejezést kiérdemlő kötet az összes közül. Mert mégis ki számított arra, amit Jennifer művelt? Úristen, az a nő teljesen meghülyült! Van egy kislánya, és képes volt ezt tenni Kate-tel?...

“What the hell is this?” Desandra asked 
“This is Cuddles. She's a mammoth donkey.” 
Derek grinned, leaning on the fence. “Do you have any self-respect left?”
“Nope.” 

Na de lépjünk tovább, mert nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy végre megjött Rolnad!!! Igeeen, a hét könyvön át állandóan emlegetett „szörnyeteggel” végre találkozhattunk, akiről kiderült, hogy mégsem olyan pszichopata tömeggyilkos, mint hittük… legalábbis nem akkora. Leginkább egy kemény férfinek írnám le, akinek megvannak a maga törvényei, de mindamellett nagyon szereti a lányát, és a saját törvényein belül keres kiskapukat, hogy megéljenek egymás mellett.  És a legvégén a kis üzenet, amit Kate-éknek hagyott, az nagyon vicces volt. Én is várom már az unokát amúgy…

Összességében egy lenyűgöző, nagyszerű könyvet kaptunk, amibe sehol sem tudok hibát találni. Imádtam minden betűjét, és a falat kaparom, hogy végre a karmaim közé kaparintsam a nyolcadik részt. Addig is… majd Curranról ábrándozok :D

Értékelésem:

Történet: 5/5 ha lehetne 10 pontot adnék rá

Borító: Végre egy borító, amit imádhatok

Ajánlom: Minden fantasy imádónak!

Figyelmeztetés: Nehéz letenni :D

Sherrilyn Kenyon - Bűnös éj

A Sötét Vadászok birodalmában még a halhatatlan rosszfiúknak is be kell tartaniuk a becsületkódexet: Nem árthatsz az embereknek. Nem szívhatsz vért. Nem lehetsz szerelmes.
Néha egy-egy Sötét Vadász mégis azt hiszi, hogy ő a Törvény fölött áll. Ekkor jövök én. Hogy ki vagyok? Az, akitől még a rettenthetetlenek is félnek. Ha megszeged a törvényt, az én haragom sújt le rád. Az én szívemet nem lehet meglágyítani. Könyörtelen vagyok, nincsenek érzéseim. 
Legalábbis ezt hittem, amíg nem találkoztam egy Sötét Vadásznővel. A neve Danger. Veszély. Ez nem csupán a neve, hanem maga az élete. Nem bízik bennem, de nem hibáztathatom ezért. Egyedül ő tudja, miért jöttem: hogy bírája, esküdtszéke és valószínűleg hóhéra legyek a barátainak. Csak Danger segíthet, hogy néhányuk megmeneküljön. Nélküle mind meghalnak. 
Dangereuse St. Richard halálos őrület a számomra. Van benne valami, ami feléleszti rég halottnak hitt szívem. De a gonosz elleni harcban az emberiség egyetlen reménye, ha teljesítem a kötelességemet. Ám hogyan tehetném, ha ezzel fel kell áldoznom az egyetlen nőt, akit valaha szerettem?

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2016
Besorolás: fantasy
Oldalszám: 336
Sorozat: Sötét vadászok (8.)
Eredeti cím: Sins of the Night
Hogyan jutott el hozzám? Még az Ulpius fénykorában csaptam le a sorozatra, rögtön beleszerettem mint a szereplőkbe, mint az írónő stílusába.

Kétségkívül Sherrilyn Kenyon Sötét vadászok-a volt az a sorozat, amit a legeslegjobban bántam, hogy elkaszált az Ulpius, majd a csőd után nem hallottunk felőle semmit. Úgy érzem Kenyon az a paranormális romantikus író, akiről mindenkinek példát kellene vennie, mert eddig nem volt olyan gyenge könyve, amit ne szerettem volna! Így hát érthető volt, hogy mennyire megörültem a hírnek, hogy átveszik a sorozatot, és megjelenik az immáron nyolcadik kötete, az amúgy Amerikában már 26 kötetes szériának.

„– Hmm… – Simi átkarolta a nővére vállát, és a sarokba kísérte, ahol a tévéképernyői voltak. – Nézd, Xirena, nálunk úgy van, hogy a Simi azt csinál, amit akar, akri meg azt mondja, hogy „oké, Simike, ahogy szeretnéd". Kivéve, ha megakarok enni valakit. Azt nem szokta megengedni., de minden mást igen. Minden másban az van, amit a Simi akar. Látod?”

A nyolcadik kötetben Alexion kalauzol el minket a Sötét vadászok világába, aminek mindenki örülhet, hogy Ash is megjelenik a kötetben, bár bevallom nem szerepelt számomra eleget. Nem szégyen, Ash a kedvencem…

Onnan kapcsolódunk be a történetbe, hogy néhány sötét vadász puccsot próbál meg elkövetni Ash-el szemben, mivel úgy gondolják, hogy a mi drága, mindenkiért küzdő Ash-ünk egy démon. Természetesen Stryker is könyékig benne van ebbe a hatalmas átverésbe, amivel a Vadászokat hülyítik, azonban kiderül, hogy pár száz évente felüti a fejét ez a lázadozás, és éppen ezért teremtetett Alexion, a kívülálló harmadik fél, aki nyomoz, ítéletet hoz, majd el is végzi a büntetést.

Azt hiszem ezzel a kötettel kezdődően indul be igazán a sorozat cselekménye, aminek igen szerves része az a kérdés, hogy mi is Acheron? Ki is Acheron? Hogy ki hol áll ebben a hatalmas sakkjátszmában. A világ amit eddig lefestett számunkra Kenyon, egy falatkája annak a csodálatos univerzumnak, amit a későbbi kötetekben elénk tár. Mert kétségtelen, hogy ahol istenek vannak… ott háborúskodás, áskálódás és szappanopera van töményen.

A történetről nem sokat tudok anélkül mondani, hogy spoilereznék, de azért megpróbálom, csak saját felelősségre olvassatok tovább!

„Az idő halad, de az emberek nem.”

A férfi főszereplőnk Alexion, egy magányos lélek, aki Simin és Acheronon kívül senkihez sem kötődik, hisz Katoterosban él, az Atlantiszi istenek Olümposzán, ahová hármójukon kívül senki sem teheti be a lábát, és mellékesen Alexion sem hagyhatja el a helyet. Éppen ezért megértem, hogy valamilyen szinten örül annak, hogy végre hátrahagyhatja azt a helyet. Azonban ott van az az oldala is a történetnek, hogy a lázadást Acheron ellen, a legjobb barátja és tanítója szervezi, ami miatt szeretne gátat szabni ennek az őrültségnek.

„Acheron azt mondaná, néha veszíteni kell a győzelemért. Akár tetszik, akár nem, az univerzumnak megvan a maga rendje. Nehéz megérteni, és gyakran nagyon nehéz elfogadni, de attól még létezik, és a döntéseinket magunk hozzuk. A vereség is az élet része, és senkinek sem sikerülhet mindig minden.”

A női főhősünk Dangert, a francia forradalom során Vadásszá vált női gyilkos, akit megpróbálnak beszervezni az Ash elleni puccsba, és akinek a segítségét Alexion kéri. És innentől versenyfutás az idővel az ítélet hozatalig, hogy minél több Sötét Vadászt mentsenek meg a biztos haláltól, amennyiben Acheron ellen fordulnak. Be kell vallanom Dangert nem volt nehéz megkedvelni, egy öntörvényű nő, aki nem fél gondolkodni, és aki egyik oldallal sem elfogult.

„Most ne azzal törődj, milyen lenne a pasas ruha nélkül! Van fontosabb dolgod is!”

Kenyon nagyon jól felépítette kettejük egymásra találását, hisz mindkét főszereplőnk élete tele volt borzalommal, s bár vannak körülöttük barátok, akikben megbízhatnak, mindketten magányosak legbelül. Azonban a mellékszereplők nélkül nem sikeredett volna ennyire jóra az egymásra találásuk.

„– Ash vérét iszod? 
– Igen. 
– Pfuj! – hátrált a széken ülve Danger. Iszonyatos kép jelent meg lelki szemei előtt. Alexion és Ash ették egymást. – Te Ash nyakából szívod a vért? 
– A francba, dehogy! – tiltakozott Alexion sértetten. – Ki van zárva! Először is, inkább haljak meg és kárhozzak el. Másodszor is, aki Ash nyakára pályázik, annak jobb, ha van végrendelete. Senki nem érhet hozzá.”

Strykert utáljuk, mert egy szemét démon, aki meg akarja ölni Acheront, de be kell vallanom itt is hozta a világ legeslegjobb gonoszát. Egyszerűen nem lehet ráhúzni erre a pasira, a rohadék és kész skatulyát, mert egy szörnyen összetett lény.
Danger segéde, Keller egy kicsit Nickre hasonlított, örültem volna, ha többet kapunk belőle.
Kyros, a régi jó barát, aki rossz útra tévedt, volt mozgató rugója a könyvnek, és nem árulom mi lett vele, de örülök, hogy nem felejtette el, hogy kik a barátok és ki az ellenség.
És talán az, akinek a legjobban örültem, az Xirena, a Charonte démon nagy testvér, aki talán a könyv legviccesebb pillanataiért felelt, és aki a későbbiekben nagyon fontos lesz a számunkra.

„Ash felnyüszített, amikor Xirena elkezdte magyarázni Siminek a Charonte démonok párzási szokásait.”

Azonban értékelésnél nem tudtam 5 pontot adni, hogy miért? Van egyetlen logikai feladvány a történeben, amire sokkal előbb rájöttem, és ez nem esett jól Kenyontól. A könyv legvégén történik, nem szeretnék róla sokat mondani. Azonban már a könyv elején, mikor Alexion mesél Katoterosról és a mellette lévő Vadász-szigetről, nekem leesett, a szereplőkben viszont nem. Kivétel persze Acheront, de ő a legokosabb okostojás a könyvben, szóval érthető, hogy mindketten megtaláltuk a kiskaput.

„– Mi ez? 
– A Trója. 
A férfi összevonta a szemöldökét, mintha nem értené. Aztán felcsillant a szeme. 
– Ó… Ilion! – mondta halkan. 
Ezt a szót Danger akkor hallotta utoljára, amikor még klasszikus görög történelmet tanult a zárdaiskolában. Rádöbbent valamire a vendégéről. 
– Ókori görög vagy, ugye? 
Alexiont egy pillanatra megzavarta a kérdés, de hamar magához tért. És persze nem válaszolt, hanem visszakérdezett. 
– Miért nézed ezt? 
Danger a képernyőre mutatott, ahol épp az a jelenet ment, amiben Brad Pitt Akhilleuszként meztelenül fekszik egy ágyon, két ledér hölggyel. 
– Amiatt ott. A legszebb fenék a világon – mondta elismerően.”

Összességében megint egy nagyszerű könyvet kaptunk Kenyon kezei közül, és nagyon örülök neki, hogy folytatják a sorozatot idehaza, mert egy nagyszerű világot ismerhetünk meg. Két dolgot emelnék ki, ami nem tetszett, az egyik a végén lévő kiskapu, amire túl hamar rájöttem, a másik pedig ez a borító, valami szörnyű…

U.I.: Azt hiszem a fehér kabátos pasikról, most már mindig Alexion fog eszembe jutni.

Értékelésem:

Történet: 5/4

Borító: Eh, inkább nem fűzök hozzá semmit.

Ajánlom: Röviden? Mindenkinek!

Figyelmeztetés: Könnyen rá lehet kapni a Vadászokra :)

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.

Bele lehet zúgni valaki állába?

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.

Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.

De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: ifjúsági, fantasy
Oldalszám: 376
Sorozat: -
Eredeti cím: -
Hogyan jutott el hozzám? Beleszerettem a fülszövegbe

On Sai-val való kapcsolatom a Calderonnal kezdődött, majd a Scarral gyorsan mélypontra is jutott, azonban nem adtam fel, és milyen jól is tettem :D

„Mein Gott! Megtámadott minket egy rakás dió.”

Sok bírálatot olvastam, hogy a könyv nem hasonlít az eddig megjelent művekre, ezekre egy egyszerű választ adnék. Az Apa, randizhatok egy lovaggal engem inkább emlékeztetett egy mesére, mintsem egy kemény fantasy vagy scifi regényre, ahol olvadoznunk kellene egy nagyszövegű hőstől, bár abban sem vagyok biztos, hogy Kósza nem csavarja el pár olvasó fejét…

„– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát.”

El sem tudom mondani mennyire szerettem a könyvben, hogy Magyarországon játszódik – egyrészt. Mindig megfognak, bár nagyon kevés olyan könyv van, ami itthon játszódik és tényleg nagyon jól van megírva, de úgy tűnik ezeknek a számuk egyre csak növekszik, gondoljunk csak Böszörményi mester bárójára.

„felült a híd karfájára, felhúzta az egyik lábát, majd kibújt a cipőjéből. Kósza már nem is szólt az újabb illetlenség miatt, de ahogy a szép lábfejre pillantott, megint megakadt a szeme valamin. 
– Bordó a körmöd. Valami kórság emészti?”

A főszereplőnk Mia Anne könnyen megkedvelhető személyiség, bár az Edwardos beszólásnál kissé megingott a hitem benne… Nagyon tetszett, hogy a bajban is tudott vicces lenni, de leginkább az, hogy milyen felelősséggel és komolysággal nézett szembe a veszélyekkel, mikor nem tudhatta, hogy győzhetnek-e egyáltalán egy istenséggel szemben…

„– Ha az a gond… Hogy is mondjam, lovag… A lányaink jól értenek az alvó kígyók felébresztéséhez. Ha esetleg ilyetén dolgok miatt aggodalmaskodnál… 
Kószának egy fél pillanatba beletelt, mire felfogta, mire céloz az idős fátyoltáncos. Dühösen felült az ágyon: 
– Milyen alvó kígyó? Inkább félelmetes fenevad!”

Kósza nagyon aranyos főszereplő volt, nem tudom még, hogy szerelmes vagyok-e belé, vagy csak nagyon kedves kis fiúcskának tartom, de ha meghoztam a döntést, mindenképpen írok róla. Nagyon tetszett, hogy a feladata és a saját vágyai között őrlődött, és hogy mennyire el tud pirulni egy boka láttán :D

A többi szereplő hozta a szokásos formát, voltak gonoszabbak, kedvesek, voltak akik a vicces szerepekért voltak felelősek. Összességében nagyon jó karakterek ábrázol On Sai, akiket kedvelni és gyűlölni is tudtam, de ez nagyon jó dolog.

„– Apa, randizhatok egy lovaggal? 
Az apja reflexből közölte, hogy tizenkilenc és fél éves kor az ideális a szexuális kapcsolat elkezdésére, és erre még pontosan negyvenegy és fél hónapot kell várnia. 
– Bocs, apa rosszul tettem fel a kérdést. Szeretnéd, ha egy osztálytársammal mennék moziba, aki túl van az első pár berúgáson, óvszer nélkül szexel, és tudja, hol lehet drogot kapni? Vagy inkább elengedsz egy lovaggal, aki elpirul, ha meglátja a bokámat?”

Hogy mennyire tetszett a cselekmény, azt nem tudom szavakkal le tudom-e írni, de anyukám már tényleg hülyének nézett annyiszor vihorásztam mellette a könyvet olvasva… Szerintem biztos benne, hogy nem vagyok épelméjű, de na… nehéz volt visszafognom a vihorászást. Főleg, mikor a magyar dólények megtámadták hőseinket :D

„– Hol vagyunk? 
– Ez a négyes metró. 
– Egy ócska metróalagútban van a labor?! 
– Szerinted a magyarok csak hét kilométer metrót építettek tíz év alatt? Majd pont ők! Ugyan! A négyes metró csak a töredékét foglalja el a létesítménynek. Ez Európa legkorszerűbb laborrendszere…”

De a legeslegjobbak a mágikus világban lévő Kósza és Mia Anne jelenetei voltak, ki felejtené el a repülő tó esetét, vagy éppen az estét a fátyoltáncosoknál? Vagy esetleg a Millenárison eljátszott harci jeleneteket? Nem… nem tudom melyik a kedvencem, de mindet szerettem!

Illetve ha szabad megjegyezne, imádtam a kis könnyed iróniát, amivel néha a magyarokat illete az írónő, pont nem sok, de épp elég ahhoz, hogy jót nevessek… magunkon!

„– Álmodozz csak! Soha nem foglak megcsókolni! 
Mia Anne dühös lett, maga sem tudta, miért. Ez mégis csak az ő álma! Mi az, hogy még az álmának sem tetszik? Előre lendült, és szájon puszilta a fiút. 
– Kit érdekel, mit akarsz? – nevetett, amikor meglátta a lovag mélységesen megrökönyödött arcát.”

Összességében egy nagyon jó könyvet kaptunk, amit nem szabad komolyan venni, csakis imádni! Ha szórakozni szeretnél, és kicsit elszakadni a környezetedtől, mindenképpen lapozd fel On Sai új könyvét, mert nem fogsz benne csalódni!

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Szerintem ocsmány, de már nem akadok ki emiatt…

Ajánlom: azoknak, akik nem félnek elrugaszkodni a valóságtól, aki szereti Budapestet és azoknak, akik szeretnének maguknak egy lovagot

Figyelmeztetés: Dióval vigyázni!

Madelein Roux - Asylum - A bolyongó lélek

A New Hampshire Egyetem nyári kurzusa a tizenhat éves Dan Crawford számára több mint egy nyári tanfolyam valóságos mentőövet jelent a fiúnak. A gimnáziumban kiközösített Dan alig várja, hogy végre új barátokat szerezhessen az érettségi előtti utolsó nyári szünetben. New Hampshire-be érkezése után azonban megtudja, hogy a nyári kollégium épületét egykor elmegyógyintézetként használták, ráadásul nem is akármilyen betegeket kezeltek ott; kivétel nélkül minden kezelt pszichopata bűnöző volt. Dan újdonsült barátaival, Abbyvel és Jordannel felfedező útra indul a nyugtalanító kollégium alagsorában lezárt titkos épületszárnyban, ahol hamar rájönnek, hogy nem véletlenül kerültek mindhárman épp oda. Lassacskán felfedik az intézet félelmetes múltjának titkát, miközben néhány titok nem véletlenül nyílik meg előttük a feltáratlan múltból.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Besorolás: ifjúsági, horror, thriller
Oldalszám: 350
Sorozat: Asylum (1.)
Eredeti cím: Asylum
Hogyan jutott el hozzám? Beleszerettem a borítóba, illetve a fülszövegbe, kérdéses sem volt, hogy elolvasom-e

„Bizonyos célokért néha mindenki feladja az elveit.”

Istenem, atya úr Istenem, soha többé…

Ahogy megláttam a megjelenések között, tudtam, hogy nekem el kell olvasnom ezt a könyvet. Nagyon ritka, hogy úgy érzem egy könyv szinte megszólít, de most ez történt velem, bármilyen furcsa is. Így hát, amint megkaptam Karácsonyra, némi töprengés után ezt vettem a kezembe elsőként. S félig megbántam, félig nem. Miért is?

„-Nem! – fortyant fel Dan. – Senki sem intézi el. Majd én elintézem.

De ezt nem én akarom. Ez nem én vagyok!

Én te vagyok.

A szike egyre közelebb emelkedett Felix arcához.”

Tudni kell róla, hogy én már Susan Ee Angyalok bukásától is frászt kaptam néha, de ez a könyv… Most már teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy egy félős nyuszi vagyok, és soha az életben nem fogom többé ezt a könyvet este, egyedül a szobámba olvasgatni…

A könyv egy nyári kurzust tálal elénk, aminek diákjait egy régi elmegyógyintézet falain belül

szállásolják el. Ide érkezik meg Dan Crawford, a több nevelőcsaládot és nevelőintézetet megjárt fiú, akinek pszichológiai problémái vannak az emlékezetével. Az első pár oldalon végül is nem sok történik, megérkezik, találkozik a fontosabb szereplőkkel, Jordannel a meleg sráccal, akinek a szülei nem tudják elfogadni gyermekük másságát, Abbyvel a művészetes lánnyal, és furcsácska szobatársával.

„Az a gond az emlékekkel, hogy az ember soha nem tudja előre, mikor törnek felszínre.”

Na a para onnan veszi kezdetét, hogy a fent nevezett Jordan-Abby-Dan hármas lemennek az elzárt régi szárnyba, ahol a Brookline elmegyógyintézet egyik titkos részlege volt. Kiderül, hogy a gyógyintézet utolsó igazgatója valami olyasmit csinált az intézetbe lévőkkel, ami nagyon, de nagyon csúnyán illegális volt, arról nem is beszélve, hogy embertelen.

Nem szeretnék lelőni semmit sem a könyvvel kapcsolatban, mert ezt a művet TÉNYLEG el kell olvasni, és minden lapján pont annyira kell rettegni, ahogy én is rettegtem néha. Rengeteg furcsaság történik meg, halálesetek, régi sorozatgyilkosokról olvasunk, s bejárjuk a pince mélyén rejtőző cellákat, ahol a betegeket tartották, majd a titkos műtőbe, amit úgy rendeztek be, mint egy rohadt egyetem hallgatóját, hogy mindenki pontosan lássa, ahogy az orvos a pódiumon éppen mit csinál…

„Egy őrült világban csak az őrültek épelméjűek.”

Istenem, és akkor még nem írtam arról, hogy a könyvben végig különféle képek vannak, közöttük olyanok, amiket TÉNYLEGES elmegyógyintézetekből szereztek. Egyszerűen… Úristen! Nagyon jól voltak szerkesztve, jó helyre betéve, le a kalappal a szerkesztők előtt.

„Hátborzongató munka lesz, efelől semmi kétségem. Elvégre Michelangelónak is voltak titkos holtestei, nekem miért ne lehetnének, hiszem valahol én is egy művész vagyok, csak másképp, kockáztatok és áldozatok árán…”

A könyv frenetikusan van megírva, épp csak cseppenként adagolja az információkat, miközben nem fél néha a rémületet ránk hozni. Legalább hatszor álltam fel a könyv mellől és mentem ki mindenféle mondva csinált okkal a konyhába, hogy emberek közelébe lehessek, mert ez… ez nagyon durva volt.

Én a végéig nem jöttem rá, hogy most akkor végül is mi áll az egész mögött, mert szerintem igazán nem is lehetett rájönni. Azt hittem a Szobrász tért vissza, és hát… nem akarom lelőni a „poént”, mert ez hajmeresztő lett! Az egész vége, lehet kicsit összecsapott lett, mert körülbelül harminc oldalt hagyott az írónő az egészre, de nem érdekelt, mert az a harminc oldal frenetikus volt!

„Az emberek a maguk módján mind a halhatatlanságot keresik, vagy a gyerekeik útján próbálják átörökíteni nevüket és génállományukat, vagy építészet útján, vagy a tudomány segítségével. Én ezzel a módszerrel próbálom az örökkévalóságnak átadni, amit tudok.”

El sem tudom mondani mennyire várom a második részt, mert biztos vagyok benne, hogy mások is benne voltak a Brookline-on belül az egészben, nem csak az, akit a végén elkaptak, de egy biztos… csakis napsütésben fogom elolvasni, és hótziher, hogy soha az életembe nem fogom betenni a lábam egyetlen épületbe se, ami valaha elmegyógyintézet volt!!!

Egy kicsit bővebben a szereplőkről, Dan a főszereplő, az elején kicsit az agyamra ment, de a történet haladtával és a nyomozásának köszönhetően egyre jobban megkedveltem. Ami a múltját illeti, kíváncsi vagyok mi fog még kiderülni, mert biztos vagyok benne, hogy a jő igazgató nem úgy hunyt el, ahogy leírják, illetve kíváncsi vagyok Dan most akkor kinek is a leszármazottja…

„Az őrültség relatív. Attól függ, hogy ki zár be kit, és milyen rácsok mögé.”

Abby és Jordan, mint a segédek, szerintem nagyon jól alakították a szerepüket. Abby talán egy kicsit földhöz ragadtabb volt, ő inkább az érzelmeket hozta előtérbe a saját nyomozásával. Sok kritikában olvastam, hogy szerintük nincs értelme Jordan nemi hovatartozásának. Nem teljesen értek egyet, először is, mert a rémálmai, amiket elmondott, mind olyan beavatkozásokat festenek le, amiket régen a meleg „kigyógyítására” alkalmaztak, s ő itt inkább a józan kívülállást hivatott bemutatni.

A történet igazából a vége felé kezdett beindulni, de mondjuk volt, amire már korábban rájöttem. Hogy ki is Abby nagynénje, szerintem ez nem volt nehéz, azonban Dan és a gyilkos kiléte… hát az hátborzongató volt. Ahogy az is, ami a végén kiderült az igazgatóról... úristen, nagyon durva volt, amiket leírtak. És a legrosszabb az egészben, hogy nem tudhatjuk biztosra, hogy egyik sem történt meg a való világban!!!

„Amikor végül levette kezét az arcáról, észrevette, hogy szinte véresre dörzsölte magát. Megtörölközött, és megállt egy pillanatra a tükör előtt. Mindig ugyanazt a tükröt választotta. A jobb felső sarkán mély, feketés karcolásnyomok látszottak, és a karcolásokból mindig egy szót próbált kiolvasni, mindig valami mást. A mai estén ez a szó így szólt: SEGÍTS!”

Rengeteg dologról szeretnék még beszélni, arról mennyire elítélem a régi elmegyógyintézeti orvoslást, hogy mennyire undorító dolognak tartom a lobotómiát, a sokkterápiát, de azt hiszem ez nem teljesen tartozik a tárgyhoz.

Összességében elmondhatom, hogy imádtam ezt a könyvet, és mikor épp nem rémültem halálra akkor még szerettem is. Ha nem járkáltam volna ki félelmemben, egy ültő helyemben olvastam volna végig az egészet. Alig várom, hogy a kezeim közé kaphassam a második kötetet, mert egy biztos, a Brookline megváltoztatja az embereket, akik belépnek a kapuin.

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Elég rémisztő, de illik a könyvhöz…

Ajánlom: azoknak, akik szeretnek borzongani, és nem zavarja őket egy kis rémmese, holtak, elmegyógyintézetbeli horror történetek, és régi embertelen kezelések

Figyelmeztetés: napvilágnál olvassátok!

Linkek:

Moly.hu-n