Gail Carriger - Szívtelen

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan benne van… ezúttal azonban a baj nem a saját hibájából szakadt rá. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek. Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék. 
Sikerül rájönnie, ki akarja megölni Viktória királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte meg magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Besorolás: urban fantasy, steampunk
Oldalszám: 384
Sorozat: Napernyő Protektorátus (4)
Eredeti cím: Heartless
Hogyan jutott el hozzám? Már az első kötetbe beleszerettem, az írónőnek nagyszerű stílusa van, és egyszerűen imádom a karaktereit.

 

Végre eljött ez a pillanat is. A karmaim közé került Gail Carriger nagyszerű sorozatának következő része is amire össze sem merem számolni hogy milyen régóta vártunk. na jó, pontosan 3 éve, illetve tűkön lassan 1 éve, amióta a Könyvmolyképző hitegeti a kiadását. Nem szeretnék bele menni ebbe az állandó csúsztatás vitába, az Outlander harmadik részénél úgyis ki fogok majd borulni eléggé. No de nézzük is mire vártunk ennyit.

„Akármi riasztotta meg a lovakat, Lord Maccont is megakasztotta kissé. Alexia kidugta a fejét, hadd lássa. 
Sündisznók. Százával.”

A katyvasz és kalamajka közepén kapcsolódunk be természetesen a kötetbe, ahogy már megszokhattuk, azonban a könyv legnagyobb mozgatórugója nem kisebb személyiség, mint Lord és Ladí Maccon gyermeke, aki már születése előtt hatalmas gondot okoz a szüleinek. Hisz a vámpírbolyhok szeretnék halva tudni a gyermeket, akinek az erejétől félnek. Éppen ezért Lyall professzor kitalál egy iszonyatosan borzalmas és még annál is nagyobb hülyeség tervet, miszerint ha megszületik a gyermek, azt Alexiáék önként és dalolva átadják Lord Akeldamanak aki majd felneveli. Ki az az eszement, aki képes ezt kitalálni? Biztosan férfi! Előre borítékolható volt, hogy Alexia ki fog akadni a buta terven, csodálom, hogy nem sütögette meg Lyall professzort, meg a férjét is, mert belement a buta tervébe!

„Lord Maccon zsarnoki pillantást vetett a bétahímre. 
Lyall professzor vállat vont, mintha azt mondaná: ön vette el feleségül.”

No de nem csak a kisbabával kapcsolatban van Alexiának rengeteg dolga, hisz közben fény derül egy királynő elleni merényletre is, ami kapcsolatban áll Lord Maccon régi falkájával is. Hát mit ne mondjak ez volt az a szál ami azt hiszem még a kisbabánál is jobban kifektetett, hisz rengeteg titokról rántották le a leplet. Először is mikor kiderült, hogy Lyall professzor mit tett a múltban, azt hittem nem tudom összekaparni az államat a padlóról. Igazából úgy is mondhatom, hogy csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy most akkor mi van? Képes volt erre az a kedves ember? És mikor kiderült, hogy ki is volt Lyall régi nagy szerelme, Sandy, hát újabb sokkot kaptam. Úristen, ezt a könyvet Lyall egyedül is elcipelte volna a hátán. Úristen, tuti ki fog derülni Lyall és Channing titka, és akkor Conall meg fogja ölni őket! El sem hiszem… Úristen!

És akkor ott van Madame Lefoux és az octomaton, aminél csak kapkodtam a fejemet, hogy most akkor mi is van. És a vámpírboly, aki beköltözött Woolsey-ba! Azt hittem belehalok a nevetésbe, amikor kiderült, hogy most már ott ragadtak és a falkának tovább kell állnia. Mit ne mondjak, Lord Akeldama nagyon okos volt, de sajnos Alexia még nála is okosabb, így bár a Lord kiűzte a vámpírbolyhot a fővárosból, kapott cserébe egy farkas falkát a szomszédjába.

„– Micsoda gerlepár! Miként leszek képes elviselni, hogy folyamatosan flörtölnek a társaságomban? Lord Maccon, miféle rangon aluli dolog, hogy szerelmes a tulajdon feleségébe?”

No de gondolom mindenkit egyetlen dolog érdekel igazából a kötetből, mégpedig az, hogy mi is lett Alexia kisbabája, a következő sorok nagy mennyiségben tartalmaznak SPOILERT!

Szóval a könyv végén megszületik Prudence – nekem tetszik a neve, bár sokaknak szörnyen nem -, aki képes ellopni a természetfelettiek erejét, amit be is mutat a könyv végén. Hisz mikor az édesapja a karjaiba veszi, kisfarkassá változik, amikor pedig Lord Akeldama fogja meg, vámpírrá.

SPOILER VÉGE!

„– Mozgékony kisfiú, hát nem? 
– Kislány – javította ki a felesége. – Mintha az én gyermekem fiúnak merészelne születni. 
Ez már régi civódás volt közöttük. 
– Fiú – vágta rá Conall. – Egy gyerek, aki ennyi gondot okozott már az elejétől fogva, bizonyítottan csak fiú lehet. 
Alexia felhorkant. 
– Mert az én lányom nyugodt természetű és kérlelhető lenne? 
Conall vigyorogva lecsapott Alexia kezére, és az ajkához emelte, hogy csókot nyomjon rá; lágy ajkak a szúrós borosta között. 
– Igazságod van, feleség. Nagyon is.”

Bár azt hiszem az összes fontos szálat megemlítette, muszáj felhoznom Alexia testvérét, Felicityt is, azt a kis perszónát majdnem kicsináltam gondolatban mikor kiderült, hogy miért is költözött be Alexiáékhoz. A kis buta csirke, remélem Alexia a következő kötetben kicsinálja! Floote számomra egyre érdekesebb karakter, túl sok titkot tud, és túlontúl csöndes. Szerintem rejteget valamit, de majd meglátjuk.
Szegény Biffyt nagyon sajnáltam az egész kötet alatt, de sajnos Lord Macconnak igaza van, ő most már farkasember, nem szolgálhatja tovább Lord Akeldamát, ahogy nem is lehet belé többé szerelmes.

„– Ó, Lyall professzor, tréfálkozik? Nem áll jól önnek. 
A vöröses hajú bétahím savanyú pillantást vetett Lady Macconra. 
– Új személyiségvonásokat aknázok ki magamban. 
– Nos, ne tegye! 
– Igenis, asszonyom.”

A főszereplőkről nem tudom mit mondhatnék, még mindig imádom őket, Alexia terhesén még menőbb volt, mint eddig, és szinte már nevetséges volt, hogy bálna méretűen rohangál végig Londonon, és annyi teát iszik, amennyi csak belé fér. Azért a terhessége miatt sok vicces epizódot hozott számunkra.
Lord Maccon végre hozta az első kötetbeli énjét, hisz mint a második, mint a harmadikban iszonyatosan hülyén viselkedett, amit látszólag megbánt és tényleg próbál a régi lenni. De rengeteg feladata és nehézsége van, mint Biffyvel, mint a vámpírokkal és úgy érzem nem igazán érzi még, hogy apa lesz.

„– De miért nem bőg? – akadékoskodott Lord Maccon. – Nem kellene neki? Nem az a szokása minden kölyöknek, hogy bőg? 
– Talán néma – vetette fel Alexia. – Praktikus is lenne ilyen szülőkkel, mint mi vagyunk.”

Összességében egy nagyon pörgős, teljesen elkápráztató könyvet kaptam a kezembe, amit vétek lett volna nem elolvasni, vagy éppen kiadni. nagyon sajnálom, hogy a könyv nem örvend akkora sikernek, mint megérdemelné, mert egy nagyon humorosan, életre való kis könyv, nagyszerű szereplőkkel, akik mindig képesek leejteni az ember állát. Most már csak amiatt vagyok bajba, mert nem tudom kibírok-e megint három évet, míg megjelenik a sorozat következő, egyben utolsó kötete, a Timeless, megkockáztatom, hogy Időtlen címmel.

Addig is nagyon kérlek titeket, főleg azokat akik még nem találkoztak a sorozattal, hogy próbálják ki, mikor épp nincs semmi sürgős az olvasmányi listátokon, lapozzátok fel a Lélektelent, mert egy nagyon jó sorozatról maradtok le, ha esélyt sem adtok neki!

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Borzalmas, de már hozzászokhattunk a különc, furcsa borítókhoz. Az egyetlen amit kimondottan utálok, az az, hogy már a cím felírása. Eddig az angol volt vastagabban, szerintem semmi pluszt nem ad, maximum, a Könyvmolyképző tett róla, hogy elüssön az eddigiektől.

Ajánlom: MINDENKINEK!
Figyelmeztetés: Nos, nehéz elszakadni Alexiáéktól…

Sarah MacLean - Tizenegy botrány egy herceg meghódításához

Egy botrány beláthatatlan következményekkel járhat…Juliana Fiori éltető eleme a szenvedély.

Vakmerő, lobbanékony és csak úgy vonzza a bajt, ő aztán tényleg nem egy affektáló angolkisasszony. Esze ágában sincs megfelelni a társadalmi elvárásoknak: ami a szívén, az a száján, és ráadásul figyelemre méltó pontossággal céloz, amikor behúz valakinek. Botrányos természete miatt kedvelt témája London fő pletykafészkeinek és pontosan az a fajta nő, akit a jó hírnevét féltve őrző Simon Pearson, Leighton hercege a lehető legtávolabb szeretne tudni magától.

A férfi jól rendezett életébe legkevésbé a botrány hiányzik. Gúnynevén a Hencegő herceg szinte csak azzal van elfoglalva, hogy rangjához méltón feddhetetlen maradjon és a titkai ne kerüljenek nyilvánosságra. Ám amikor egy késő este felfedezi a kocsijában rejtőzködő Julianát, akkor minden számára kedves dolgot kockára téve megfogadja, hogy leckét ad jólneveltségből a zabolátlan szépségnek.

Julianának azonban más tervei vannak: csak két hetet akar, hogy bebizonyítsa, még egy rendíthetetlen nyugalmú herceg is a mindent elsöprő szenvedély rabjává válhat.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Besorolás: történelmi romantikus
Oldalszám: 416
Sorozat: A csábítás kilenc szabálya (3.)
Eredeti cím: Eleven Scandals to Start to Win aDuke’s Heart
Hogyan jutott el hozzám? Egyszerűen imádom ezt a sorozatot, az első résszel már megvett magának.

„Az életben vannak nagyobb dolgok is, mint egy botrány.”

El sem tudom mondani, hogy mennyire vártam már a sorozat befejező részét. Iszonyatosan kíváncsi voltam Leighton hercegre, ahogy szerelembe esik. Pont ő. A Hencegő Herceg. Jó kis kalamajkának nézhetünk szembe, amennyiben belekezdünk a könyvbe, hisz a főhősnőnk nem kisebb személyiség, mint Miss Juliana Fiori, aki botrányba született és nevelkedett.

„– Nem, Miss Fiori, én nem aggódom a maga jó híre miatt. 

Hát persze hogy nem. 
– A saját jó hírem aggaszt.”

Szóval adott két sejtjeiben különböző személyiség, akiket a lehetetlenen kívül semmi sem hozhatna össze, maximum egy könyv, amit a csodálatos Sarah MacLean írt, aki már harmadik alkalommal repít el minket a 19. századi Angliába. Így hát nem véletlen, hogy annyira siettem a vizsgáimmal, hogy minél előbb el tudjam olvasni.

„– Mi van magukkal, angolokkal? Úgy beszélnek a házasságról, mint valami üzleti megállapodásról. 
– Mert az is, egy üzleti megállapodás – felelte Penelope tárgyilagosan. 
– És mi van a szerelemmel? 
– Biztos vagyok benne, hogy… idővel… idővel bizonyos ragaszkodás kialakul majd közöttünk. 
Julianna őszintén felnevetett. 
– Én a lovamhoz ragaszkodom, de nem akarok hozzámenni feleségül.”

És mivel is kezdődhetne a könyv, mintsem egy botrányos találkával Ralston márki kertjében, aminek a vége oda vezet, hogy Miss Fiori Leighton herceg hintójában, majd házában köt ki. S nem mellesleg fogadást köt azzal a bizonyos herceggel, hogy két hét alatt bebizonyítja neki, hogy szenvedély nélkül élni lehetetlen, és még a hírhedt Hencegő herceg is képes a vágyakozásra.

„-Allendale, hajlandó vagyok megbocsájtani, hogy megkérted a kezét a nőnek, akit szeretek. Cserébe magunkra hagynál bennünket egy percre?”

Az eddigi könyvekkel ellentétben azt hiszem most láthattuk a Londoni társaság legsötétebb, leggonoszabb oldalát. Mert lássuk be, bármennyire is szeretünk szerelmi történeteket olvasni, amik döngetik a társaság etikettjét, egy nagyon kemény, nehéz elvekkel működő világ volt, ahol a kívülállóknak nem sok esély jutott. Juliana nem igazán tett semmi megbocsáthatatlan szörnyűséget, azonban London krémje már a megjelenésekor hátat mutatott neki, néha hátrapillantva, hogy mikor is fog hibázni. Hisz nem elég, hogy Juliana talján, de még mellette a botrányairól hírhedt Ralston márkinő lánya is, aki otthagyta a férjét és az iker fiait Londonban, és új éltet kezdett.

„Nagy hazugság, hogy a szerelem csupa öröm meg magasztos érzés, és azok is hazudnak, akik szerint a szerelem gyönyörű. 
Nincs benne semmi gyönyörű. A szerelem borzalmas!”

Ezzel ellentétben áll Simon, Leighton hercege, akibe kiskorától azt nevelték, hogy tökéletesnek kell lennie a társadalom szemébe. Hogy a hercegséggel makulátlannak és megfoghatatlannak kell látszani. Csakhogy nem számított rá, hogy a tizenhét éves kishúga házasságon kívüli gyermeknek ad életet, ezzel kényes helyzetbe hozva  a családját, hisz nincs olyan rang a földön, amiért ezt a sznob brit társaság elnézné. Éppen ezért, még mielőtt kitudódik a szörnyű titok, Simonnak találnia kell egy tökéletes angol arisztokrata nőt, aki majd segít a család megítélésében, ha esetleg kiderül a titok. Vagyis nem Juliana Fiorit. Mégis valamiért Juliana az aki felkelti az érdeklődését.

„– Roppant… csúnya dolog, ha az ember nem köszön meg valamit. 
Eltelt egy-két másodperc, mire a hercegnek leesett, hogy mit mondott. 
– Úgy érti, hogy neveletlen? 
Juliana legyintett. 
– Mindegy, más férfi megköszönte volna. 
Leighton odalépett hozzá. 
– Úgy érti, hogy egy jobb férfi? 
Juliana ártatlansága jeléül tágra nyitotta a szemét. 
– Nem, dehogy. Ön mégiscsak egy herceg. Önnél nem létezhet jobb a földkerekségen.”

Nagyon tetszett a könyv felépítése, a főszereplőinket lassan ismertük minden sötét titkukkal, legbensőbb reményükkel és félte őrzött álmaikkal. Nagyon örülök, hogy láttuk Simon gyengédebb oldalát is, ahogy Juliana felfedte a félelmét attól, hogy olyanná válik, mint az édesanyja. Azt hiszem a három könyv közül itt ismerhettük meg a legjobban a főszereplőket. Kettőjük kapcsolata sem volt az a bumm bele, nem mintha az előző könyvek ilyenek lettek volna, de nagyon tetszett, hogy előbb nyíltak meg egymásnak lelki szinten, mintsem testileg. A romantikus részek nagyon jól meg voltak írva, távol álltak az első két kötetétől, de mindemellett legalább olyan viccesek.

„– Csúnya szokás hallgatózni, kegyelmes uram.(…) 
– Csak írja hozzá a többi bosszantó tulajdonságomhoz. 
– Nincs elég papír Angliában, hogy mindet felsorolhassam.”

Nagyon jó, élménydús jeleneteke keresztül ismerhettük meg Simont és Julianat, ilyen volt a Serpentine, ahogy Juliana találkozik Leighton hercegnővel a butikban, ahogy Juliana elejtette a távcsövet az Operában, arról nem is beszélve, hogy Juliana azt hitte Caroline – Georgiana kislánya – Simon gyermeke, és küzdött a kicsiért. Azt hiszem ezért is szerettem meg őket annyira.

„Tudom, milyen úgy felnőni, hogy tudod, az apád vagy az anyád nem akar téged – súgta. – És azt is tudom, milyen az, amikor az egész világ tud erről. Nagyon nehéz és fájdalmas. Négyévesen, tízévesen, de még húsz évesen is. Tudom, milyen, amikor kinevetnek és mindenki elutasít.
Amikor te elutasítasz.”

De nem mehetek el szó nélkül a nagyszerű mellékszereplők mellett sem. A régi párokat is viszont láthattuk, nagyon örültem Ralstonnak és Callie-nek leginkább, mert ők a kedvenceim, de jó volt újra találkozni a Minerva-ház tagjaival is.
Természetesen a „jók” mellől nem hiányozhatnak a „gonoszak” sem. Azt hittem leszédülök az ágyról, mikor megláttam, hogy Julianáék anyja visszatért! Olyan kalamajkát okozott a vén szipirtyó, hogy legszívesebben megfojtottam volna a tulajdon két kezemmel… Gonosz szívű romlott némber! Aztán ott volt a London társaság úgy cakkumpakk, akik szívtelen, gonosz népség, és akiket nem szeretek… a következő történelmi romantikus könyvemig :D

„- Foglalj helyet, hozatok neked egy kis bacont.
- Nem kell az átkozott baconod! A húgodat hozasd ide!”

Összességében egy nagyszerű regénnyel zártuk a sorozatot, és a kicsi szívem vérzik, hisz ezzel el kell búcsúznunk egy újabb családtól, akiket a szívembe zártam, illetve Sarah MacLeantől is, hisz még nem tudni lesz-e újabb fordítása. Én személy szerint örülnék neki, mert kedves történeteket írt, nem egy Julia Quinn, de senki sem lehet Julia Quinn.

„Un momento con una donna capricciosa vale undici anni di vita noiosa.

Egy tüzes hölggyel töltött egyetlen pillanat többet ér tizenegy unalmas évnél. 
– olasz közmondás –„

Úúú azt már mondtam, hogy mennyire szeretem a borítót? Összehasonlítva a külföldiekkel, nekem sokkal jobban bejön amit a Könyvmolyképző alkotott. Én a puha borítós változtatott vettem, azonban nagyon jól tartják magukat, bár furcsa, hogy a harmadik rész mennyivel vékonyabb kötet lett, mint a többi, pedig nem sok oldallal maradt le tőlük.

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Imádom

Ajánlom: A történelmi romantikusok kedvelőinek
Figyelmeztetés: Sorozatzáró!

Karen Marie Moning - A felföld ködén túl

Egy csábító skót földesúr…

Az egész királyság csak úgy ismeri, Hawk, a Héja, a csatamezők és a női szalonok legendás ragadozója. Érintésének egyetlen nő sem tud ellenállni, de senki sem férkőzhet a szívébe, míg egy bosszúszomjas tündér át nem ráncigálja Adrienne de Simone-t a modern Seattle-ből a középkori Skóciába. A túlságosan is merész, túlságosan is egyenes lány még egy idegen évszázad foglyaként is leküzdhetetlen kihívást jelent a XVI. századi csábítónak. Bár házasságra kényszerülnek, Adrienne megfogadja, hogy távol tartja magától Hawkot…

Egy nő, aki az idő foglya…

A hírhedt uraságot csak tökéletes „nem” fogadja a lány tökéletes ajkán, de Hawk megesküszik, hogy felesége vágyakozva fogja suttogni a nevét, és könyörög a szenvedélyért, amit lángra lobbant benne. Nem állhat közéjük sem idő, sem távolság, el fogja nyerni a szerelmét! Bár Adrienne nem biztos abban, hogy helyes engednie a szívében ébredező érzelmeknek, kétségeinél erősebbnek tűnik Hawk elszántsága, hogy maga mellett tartsa a lányt…

Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi romantikus
Oldalszám: 5316
Sorozat: Felföldi krónikák (1.)
Eredeti cím: Beyond the Highland Mist
Hogyan jutott el hozzám? Barrons, Moning, Mac és alapjáraton Tündérkrónikák fan vagyok.

Ez meg mi a halál volt?

Tisztázzuk a bejegyzés legeslegelején, hogy Morningot imádom, egy olyan világot hozott létre, amely emberek milliót volt képes elrepíteni a valós világból. S nem mellesleg, ez a nagyszerű író hozta létre Barronst, már csak magában megéri, hogy koronát helyezzünk Moning fejére. Éppen ezért nem értem, hogy mégis mi a fene volt ez?

Az elején azt hittem, hogy csak egy vicc, és visszatérünk a megszokott Moning stílushoz. Persze, tudom, hogy ez egy korai műve az írónőnek, de ez… ez valami borzalom volt! Ha bárki is a Tündérkrónikák szintjét várta, az inkább azonnal dobja messzire a kötetét, mert még a sorozat borítójáig sem ér fel.

„– Akaratos nőszemély vagy, és én szeretnék egy ilyen akaratos nőszemély vágyának tárgya lenni. Szeretném, hogy éppolyan elszántan add nekem a bizalmad és a hűségedet, ahogy most megtagadod tőlem. Érett férfi vagyok, Adrienne. Türelmesen udvarolok majd – de udvarolni fogok neked!”

A főszereplőnk, Hawke, a Héja egy iszonyatos férfi karakter, akit egyáltalán nem tudtam megszeretni. Egy öntelt szemétláda, aki már átesik a ló túl oldalára. Azt hiszi, mindenki maga alá élvez, a puszta látványától, a nőkkel úgy bánik, mint a mosogató ronggyal. A múltja sem igazán tudott meghatni, bármennyire is sajnálatos az, amire a király kötelezte. Azonban kicsit úgy éreztem, hogy az egész női nemet akarja büntetni azért, mert egy rossz kurva ráparancsoltatott a királlyal.

Arról már nem is beszélve, hogy Hawke pont olyan, mint egy gyerek, az a játék kell neki, ami nem az övé, azzal a kisállattal akar játszani, amelyik nem akar vele, és azt a nőt akarja, amelyik végre nem őt szeretné.

Adrienn nem létezik. Lehetetlenség, hogy valaki ennyire gyorsan átlendüljön azon a gondolaton, hogy visszautazott az időben, és épp egy embertelen, szadista állat kényszeríti férjhez. Sikítania kellett volna, kiakadnia, hisztiznie. Nincs olyan ember, aki nyugodtan elkönyvelte volna, hogy jó, oké, visszautaztam pár évszázadot. Na és? Sajnos nem éreztem úgy, hogy ez megtörténhetett volna. Jó, tudom, mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem történik meg, de vannak könyvek, például az Outlander, ami képes volt elhitetni velem, hogy a főszereplő hölgy TÉNYLEG utazott az időben.

„– Igazad van, tényleg akarlak… 
A férfi megdermedt. 
– Tényleg? 
– … a szobán kívül tudni – folytatta a lány.”

A cselekmény végül is semmiről sem szól… annyit ír le, hogy van egy sértődött tündérünk, aki meg akarja szívatni azt a férfit, aki a királynője szerint a legnagyobb és legcsodálatosabb férfi a világon, ezért hoz neki egy lelkileg sérült nőt. A könyvben a két férfi küzdelme megy szerencsétlen Adrienneért, aki értetlenül áll az egészhez, hisz régi sérelmei miatt nem bízik a férfiakban.

Legjobb barátnőm előre jelezte, hogy ne várjak túl sokat a könyvtől, de azért ekkora iszonyatra sem számítottam. Egy-két mondatnál én szinte dőltem a röhögéstől, volt hogy háromszor visszaolvastam, hogy vajon én vagyok-e a hülye, és rosszul értelmeztem a mondatot… De nem! Sajnos a könyvben érződik, hogy Moning még nem kiforrott, ha szabad mondanom, kezdő íróként vetette papírra, amivel nem is lenne probléma…. ha nem a Tündérkrónikákkal találkoztam volna először.

„– Azt mondják, szép, mint egy ifjú isten, és igen gyakorlott a csábítás művészetében! 
– Hírhedten gazdag, és azt mesélik, a kastélya maga az élvezetek hona! 
Adrienne pislogott egyet. 
– Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával. És csak az enyém! Édes jó Istenem, mivel érdemeltem ki én ezt? – morfondírozott hangosan.”

A mellékszereplők igazából elég feledhetőek voltak, Grimmről, mindig a Grimm testvérek jutottak eszembe, és igazából se nem jó, se nem rossz barát nem volt. Inkább olyan kis semleges személyiség. Talán akiket tényleg sikerült megkedvelnem az Lydia és Tavis volt, meg a bénázásuk a kávéval. Adamet nem igazán tudtam megérteni, de végül is egy tündérről beszélünk, tőlük pedig a racionalitás elég messze áll.

Az egyetlen dolog, ami nagyon tetszett és kiemelném, az a végén található parancs, amit Hawke mondott Adamnak. Istenem, iszonyat részletes volt, és akik a tündérkrónikákat olvasta, tudja, hogy a tündérek bármit megtesznek, amit akarnak, és mindig keresik a kis kapukat. Ténylegesen izgultam, hogy Hawke elrontja-e, de elég vicces kis helyzet volt.

„– És mit kívántál, Grimm? 
– Hawk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel tette fel a kérdést, amivel a nőügyeit szokta intézni. 
Grimm lassan, ráérősen elmosolyodott. 
– Egy lányt, aki nem akar téged. Egy csinos, nem, egy földrengetően gyönyörűlányt, aki okos és bölcs is a tetejébe! Olyasvalakit, akinek tökéletes az arca, tökéletes a teste, és a tökéletes szájacskájával tökéletesen mondja neked, tökéletes barátocskám, hogy: nem. És azt is kívántam még, hogy hadd nézhessem végig a csatát!”

Természetesen happy end, a könyv vége, de egyben egy elég szomorú pillanata is volt az életemnek, mikor letettem a könyvet, ugyanis soha életembe nem hittem volna, hogy azt fogom leírni egy Moning könyvről, hogy ez bizony gyenge volt. Nem csak mint fantasy könyv, hanem mint skót romantikus könyv is, kapásból harminc másik, sokkal jobb skót könyvet tudnék megnevezni.

Összességében tehát elmondhatom, hogy A felföld ködén túl nem túl nagy durranás, sőt, akik szerették a Tündérkrónikát, őket kérem, hogy ne olvassák el! 

Értékelésem:

Történet: 5/2

Borító: Öhm...

Ajánlom: bárkinek, aki NEM olvasta a Tündérkrónikákat, és azoknak, akik SOHA életükben nem olvastak még skót történelmi romantikust

Figyelmeztetés: talán az évem eddigi legrosszabb olvasmánya...

További linkek:

Moly.hu-n

Böszörményi Gyula - A Rudnay-gyilkosságok

1900 ősze. Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki. Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: kereken hét olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Az eltűnt Hangay Emma kisasszony megtalálására tett kudarcos kísérlet után Ambrózy báró elvállalja eme különös eseteket, melyek teljességgel érthetetlenek. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút – és a pesti kocsmárosnak ugyan mi oka lehetett vidékre ruccanni, hogy aztán a puszta közepén meggyilkoljon egy idős cselédasszonyt? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi regény
Oldalszám: 560
Sorozat: Ambrózy báró esetei (2.)
Eredeti cím: -
Hogyan jutott el hozzám? Az első könyvet egy ültő helyemben kivégeztem, kérdéses sem volt, hogy folytatom-e.

Úgy gondolom, kicsit sem tévedek, vagy mondok nagyot, ha kijelentem, Böszörményi Gyula korunk ifjúsági regényeinek császára. Az eddig főképp gyermekkönyvekről elhíresült író, nálam a méltán híres Leányrablás Budapesten című regényével került fel a térképre, és be kell vallanom, most sem adott lejjebb a színvonalból, sőt!

„Tudta, kisasszony, hogy a mi boldognak mondott Monarchiánkon belül Magyarországon lesznek a legtöbben öngyilkosok? Ez nálunk, kérem, már-már divat.”

Az Ambrózy báró esetei sorozat első darabjánál már kiemeltem azt a rengeteg munkát, amit az író beleült még csak magába az információ gyűjtögetésébe. Hát a második könyv esetén sem volt felületesebb Böszörményi mester, sőt, úgy éreztem sokkal jobban beleásta magát az adott korba. A könyvben Ambrózy báró egy sor „értelmetlennek” tűnő gyilkosságot próbál felgöngyölíteni, amik a valós életben is megtörténtek a gyönyörű Budapesten. A rengeteg lábjegyzet, ami a könyvben található, el sem merem gondolni, mennyi munkába került.

S nem csak ezzel nyerte el újra legmélyebb tiszteletemet Böszörményi Gyula, ugyanis a kutatómunka is nagy szó, azonban az, hogy mikor az ember elolvas egy huszonegyedik száza írót, aki az 1800-as évek végét, az 1900-as éveket elejét próbálja lefesteni számunkra sokszor találkozhatunk történelmi hűtlenséggel. Azonban itt éreztem először azt, hogy sikerült visszahozni azt a kort. Az adott időintervallumban ugyanis rengeteg magyar regényíró élt, s munkálkodott, akik a saját korukat festették le. Ezek az évtizedek híresek a jövevényszavakról, rengeteg német, francia, latin kifejezést használtak, amiről a mai embereknek már fogalmuk sincsen, ha csak nem tanulták az adott nyelvet. Ebben a korban azonban elvárás volt ismerni, gondolok itt természetesen a magasabb osztályokra. Csak példának okáért, legkedvesebb írómat, Jókai Mórt sokan azért nem szeretik, mert műveiben rengeteg idegen kifejezés van, ami hátráltatja a mű megértését. De az 1800-as évekre ez volt a jellemző, és végre itt egy író, egy 21. századi magyar férfi, aki történelmi könyvet ír, korhűen! Nem csak megpróbálja leutánozni, kisebb sikerekkel. Böszörményi mester könyvét nem félek kijelenteni, egy 19. századi ember is el tudná olvasni, és szeretné.

„Gyengébbik nem? Jaj, papuska, miért is kaptam tőled olyan kifogástalan nevelést? Ha csak egyetlen pillanatra is megfeledkezhetnék róla, hogy úrilány vagyok, aki soha, semmilyen körülmények közt nem pofoz és nem rúg bokán öntelt ifjú bárókat, hát én úgy, de úgy megmutatnám ennek a hólyagnak…”

A könyvről megpróbálok spoiler mentesen írni, azonban még valamennyire mindig a hatása alatt állok, ezért előre figyelmeztetném minden kedves olvasómat, hogy ha nem szeretne megtudni többet a kötetről, a továbbiakban ne olvassa a bejegyzést!

A történet kicsivel az első könyv után veszi fel a fonalat, be kell vallanom egy éve azon töprengek, hogy vajon Mili édesapját megölték-e, de hála Istennek jól van Marosvásárhelyen, csak épp megszakad a szíve, hogy mindkét lányát „ elvesztette”. Agáta mama szárnyai alá vette Milit, a csúnya-rossz Pesti világban, és Ambrózy báró, ha lehet mondani még rejtélyesebb és szeszélyesebb, mint eddig.

A könyv nyomozási részét, most az úgynevezett Rudnay-gyilkosságok teszik ki, mindegyik furcsa körülmények között, látszólag okok nélkül végbemenő haláleset, amik felkeltik a mi szürkeállományban túlcsorduló bárónk figyelmét. Be kell vallanom, a gyilkosságok között –mivel rengeteg volt – volt, hogy elvesztem, és vissza-visszalapozgattam, hogy most akkor kinek a kicsodája követte el, ki ellen és hol, de büszkén jelenthetem ki, hogy a végén megértettem az egésznek a lényegét.

Egy kicsit a szereplőkre áttérve, Milit még mindig imádom, egyszerűen megszerettem az első részben, de amit a másodikban művelt, az egyszerűen fenomenális volt! Végre kinyílt, s az eddig is éles nyelve, most mást akár egy fát is ki tudna vágni, vagy tövestől kicsavarni. Ebben a lányban nincs mit nem szeretni, imádtam mikor beszólt a Kaszinóban a hölgyeknek, mert teljesen igaza van, szeretem, hogy a barátnője egy botrányos írónő, akivel a testi vágyról beszélgetnek, szeretem, hogy mindig azt csinálja, amit a báró nem akar, de legfőképp azért szeretem, mert van esze és használja is azt.

„A főbejárathoz vezető, lejtős kocsifelhajtóról visszapillantva még láttam, amint Kaméleonka épp az ellenkező irányba siet, úgy tartva bal karját, mintha saját, láthatatlan bárója vezetné.”

Ambrózy báró nagyszerű volt, mint mindig, hűvös, célratörő, de ebben a részben úgy éreztem kicsit ő is megnyílt mind az olvasók irányába, mind Mili irányába. Rengeteg részt fel tudnék hozni, ahol beleszerettem volna, ha már amúgy nem lennék belé fülig szerelmes – teljesen megértem Milit…. -, csak példa okáért, mikor Milivel üvöltöznek, mert a lány meggyanúsítja a bárót, hogy azért nem folytatta Emma ügyét mert fél. Miközben a báró elkezd üvölteni, hogy nem magát félti, vagy azt mikor a végén megtámadják a villát és Richárd végig azt figyeli, hogy Mili biztonságban van-e. Leány szívecskémnek ez nagyszerű volt, azonban nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy mindemellett mekkora géniusz is. Hisz nem sokaknak sikerült volna a könyvben lefestett gyilkosságokat felgöngyölíteni.

Külön ki kell emelnem azokat a részeket, amikben együtt szerepelnek, hisz ekkor rengeteg oldalukról ismerhetjük meg a főszereplőinket. A mérges, a rideg, az elgondolkodott, a szeleburdi, a makacs, vagy éppen arról az oldalukról, amelyiket mindkettőjükben szeretem, az okos felükről. Ebben a könyvben, ha szabad megjegyeznem úgy éreztem jó csapatot alkotnak, hol a báró tanította Milit a detektíveskedésre, hol Mili tanítottam meg Richárdot az életre, a nőkkel való kommunikálásra. Amúgy engem is nagyon érdekel a báró titka, főleg most, hogy Vili elcsepegtetett infókat a vörös rózsákról, és hogy láttuk azt a festményt… Biztos vagyok benne, hogy nőről van szó, akit a báró elvesztett, de majd meglátjuk, Böszörményi mesternél sosem lehet tudni…

„– Befejezné az ostoba kotkodácsolást, Mili?! – dörrent rám Ambrózy báró. – Ez nem méltó magához! Inkább használja a szemét és a józan eszét, hisz már mindkettőről bebizonyította, hogy éles, mint a beretva.”

A mellékszereplőkről… azt hiszem Agáta mamát immáron mostoha anyámnak fogadnom, mert nagyszerű nőt ismerhettünk meg benne, ez vonatkozik Terka nénire is, Tarján Vili valamiért még mindig nem a szívem csücske, de azért enyhültem feléje, mert végre jókor volt jó helyen, illetve mert felismerte, hogy a bárón kívül más is tud nyomozni, sőt, ő maga is képes okos cselekedetekre. Gáspár bácsi és Bogi mindketten egy-egy díjra érdemesek, és a nevük mögé hatalmas betűkkel írom oda, hogy HŐSÖK.

Illetve nem feledkezhetünk el Ciliről alias Mari, alias Gerlice, alias Emmáról sem, aki viszontagságos körülmények között, de életben van és küzd azért, hogy ne kelljen alulról szagolnia az ibolyát. Illetve végre nála látom a fényt az alagút végén. Egy tízest rá, hogy a báró rájött, hogy kicsoda ő és azért járkál a Tabánra!

„– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem? 
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett.”

Összefoglalni nem tudom, leginkább annyit tudom mondani, hogy ez hihetetlen volt. Nagyon imádtam, egyszerűen le se tudtam tenni. Három napomba került elolvasni de, csak mert mellette dolgoztam, de ha megtehettem volna fel sem kelek mellőle, a mosdóba se mentem volt, sőt nem is ettem volna. Csak a hullámat találták volna meg, ha a könyv hosszabb lett volna… és ha már itt tartok, 560 oldal! Először nem hittem a szememnek, de tényleg nagyszerű könyv volt, egy percig sem unatkoztam, és ha még 500-at írt volna hozzá a mester, sem untam volna magam, mert nagyszerű volt!

Végezetül annyit szeretnék elmondani, hogy akik nem olvasták eddig a sorozatot, azok nagyon gyorsan fussanak el a legközelebbi könyvesboltba és vegyék meg, mert ezt szégyen lenne kihagyni az életükből. Ha valaha, valaki azt kérdezi tőlem, hogy életem utolsó napján melyik könyvet olvasnám, vagy épp ha hajótörést szenvednék, melyiket vinném magammal, akkor minden gondolkodás nélkül rávágnám, hogy A Rudnay-gyilkosságokat. De Úristen… most, hogy fogom kibírni jövő decemberig a harmadik, egyben utolsó kötetig? Tuti belebolondulok.

„– Jól értettem magát, Richárd? Ön bement a lipótmezei tébolydába, és ott egy súlyos mérgezésen átesett, jelenleg ágyhoz szíjazott, kórosan zavarodott nőt rendőri kihallgatásnak vetett alá? 
– Baranyai Erzsébet alaposan gyanúsítható társnője, kinek még a nevét sem hajlandó elárulni, meggyilkolásával – fordult felénk a báró, arcán dühös értetlenséggel. 
– És mondja, fiam – nézett fel rá ültéből a grófnő –, meg sem próbált vele… Nos, beszélgetni?”

Nem baj, erősek leszünk, és az ideig Könyvfeszten nem támadjuk le a mestert, hogy azonnal árulja el, mi lesz a vége, mert nem bírok magammal… mindamellett, hogy végre dedikáltatom a könyveimet, és hússzor elmondom Böszörményi mesternek, hogy mennyire szeretem a könyvét. Meg a sorozatot. Meg Ambrózy bárót. Meg a lábjegyzeteket.

Apropó, tudom, sokak között nem dívik a köszönetnyilvánítás, az írói utószó elolvasása, de ajánlom mindenkinek, hogy a könyv végén lévő pár oldalacskát is böngéssze át, mert megéri.

Úristen, hogy bírom ki én a következőig….

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Gyönyörű

Ajánlom: mindenkinek, kivétel nélkül!

Figyelmeztetés: lehetetlen letenni!

További linkek:

Moly.hu-n

Könyvmolyképzőn

Édenkert, vagyis Julianne Donaldson - Edenbrooke

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 
Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: romantikus, történelmi
Oldalszám: 320
Sorozat: -
Eredeti cím: Edenbrooke
Hogyan jutott el hozzám? Tanulnom kellett volna, de nem volt kedvem… inkább elolvastam :D

Már régebben is találkoztam ezzel a könyvvel, de úgy voltam vele, hogy várok még, megnézem mit írnak róla Molyon, hogy mások mit szólnak hozzá. Mert lássuk be, nincs annál nagyobb csalódás, ha szar egy történelmi regény. Azonban miután a múlt héten növénytan beszámolóra kellett volna tanulnom, inkább elolvastam a könyvet. Szóval lássuk az Edenbrooke-ot.

„– A szerelmes levél célja – magyarázta tudálékos hangon –, hogy 
olyan érzelmeket közvetítsen, amiket élő szóban nem lehet elmondani. 
íme, az első kérdés: mi gátolhat meg egy úriembert abban, hogy nyíltan 
megvallja az érzelmeit? 
(…) 
– Ööö, mondjuk az, hogy… néma?”

A könyv főszereplője Marianne, aki nemrég vesztettel el édesanyját, az apja külföldre ment és ikertestvére a városba költözött, míg ő maga vidéken ragadt a nagymamájával. Az adott korszakhoz képest nyitott lány, igen okos, s művelt, azonban érzelmileg túlontúl kötődött a családjához ahhoz, hogy saját életét élje. Mikor kap egy levelet, amiben meghívják Edenbrokeba, ahol ikertestvére Cecily is ott lesz, boldogan indul útnak.

„– Óhajt valamit? – kérdeztem. 
– Igen. 
Philip előrehajolt, és megfogta a kezem. A szívem vad kalapálásba kezdett az érintése nyomán. Az eszem azt súgta, hogy húzzam el a kezem, de sehogy sem tudtam rávenni magam. 
– És mi lenne az? – cincogtam suttogásnak is beillő hangon. 
– Egy mosoly. Egész nap nélkülöznöm kellett.”

Azt hittem először egy unalmas kis történetnek nézek elébe, azonban be kell vallanom kellemesen csalódtam. Már az elején találkozunk útonállókkal, lőtt sebbel, titokzatos úriemberekkel, akik mindent megtesznek egy ismeretlen hölgyért. A titokzatos úrról aztán kiderül, hogy nem más, mint Edenbrooke úra, s nem mellesleg Marianne ikertestvérének a szerelme. Vagyis nem szerelme, úgy gondolom túl erős szó arra, ahogy Cecily vélekedik a jó öreg Philipről, inkább a préda lenne az igazi!

„– Hová tűntél? Már megint az erdőben csatangoltál, mint valami parasztlány? 
… 
– Nem, nagymama, csak páratlan napokon lófrálok az erdőben. Páros napokon fejni tanulok. 
Lehajoltam, és homlokon csókoltam. Egy pillanatra megszorította a karomat. Így mutatta ki a szeretetét. 
– Hm. Szerinted ez mulatságos? – kérdezte. 
– Nem kifejezetten. Még sokat kell gyakorolnom, hogy rendesen meg tudjak fejni egy tehenet. Egyenlőre siralmasan kétbalkezes vagyok.”

Philip egy minden tekintetben vett úriember, aki halálra rémül attól, hogy Cecily Edenbrooke-ba megy, így eldönti, elhagyja a várost és minél messzebbre megy, azonban mikor találkozik Marianne-nel megváltozik a véleménye. Ahogy egyre több időt töltenek együtt, s megismeri a lányt, a szókimondóságát és a fájdalmait kezd beleszeretni, ahogy Marianne is belé. Egészen addig, míg kiderül, a férfinak nincs fivére, s Cecily tényleg belé „szerelmes”.

„Amikor Philipre pillantottam,rajtakaptam,hogy ő is legalább olyan feszülten tanulmányoz engem,mint én a festményt. 
-Gyönyörű.-intettem a fejemmel a kép felé. 
Philip szembefordult velem,egyik vállát a falnak vetette. 
-Én is pontosan erre gondoltam.”

Amint kiderül ez az apróság, Marianne és a történet is nyíl egyenes irányba kezd zuhanórepülést. Szegény lány, annyira szereti a nővérét, hogy lemond Philipről –ahh, csak én látom, hogy Cecily egy önző dög és bárkivel képes enyelegni, de tényleg? -, s Philip is nagy hülyeségeket beszél, amit sajnos a lány félreért – nem, mintha nem lehetne nem félreérteni, ez a Philip olyan ügyefogyott. Na mindegy…

„Nos, akkor, mi lesz a megszólítás? 
– Az illető neve? – találgattam. 
– Merőben fantáziátlan.”

Aztán benézünk egy-két bálba, betekintést kapunk egy leányrablásba, szerelmeslevelek írásába, s máris létrejött egy nagyszerű, szerethető romantikus történelmi regény, amit csak ajánlani tudok mindenkinek! Sajnos többet nem mesélhetek el a könyvről, mert félek, hogy elsütök pár poént, vagy spoilerezek a történetről. Azonban azt elmondhatom, hogy egy nagyon jó könyv, egy visszafogott Julia Quinnre emlékeztetett.

„– Lesz szíves elárulni a nevét? 
A férfi habozott, majd udvariasan így szólt: 

– Inkább nem.”

Kedvenc részeim azok, amikben Philip és Marianne együtt vannak, leginkább a szerelmes levél írásának tanítása, a mezei kiruccanások, és a lányrablás, illetve a híres levél, amit szövevényes módon Philip megkapott. Ezeket semmiképpen ne hagyjátok ki!

Értékelésem:
Történet: 5/4
Borító: Szép.
Ajánlom: A történelmi romantikusok szeretőinek.
Figyelmeztetés: Cecily egy kis hisztis, kis férfiimádó, kis….