Kae Nemtudommegjegyezni Westa - A démon és a papnő

Mortua egy vidám, szeleburdi papnő. A szellemek kegyeltjeként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál…
Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.
A szellemek egész életében mellette álltak – de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?

Vajon fellobbanhat-e szerelem ennyi küzdelem között? A szellemek legyenek minden régi és új olvasóval!

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Besorolás: fantasy
Sorozat: -
Oldalszám: 456
Eredeti cím: -

Egy újabb magyar csemege, ami a kezeim közé került, egy Aranymosáson nyertes, s megjelent könyv. Az eddigi nyertesekkel igen szélsőséges a kapcsolatom, míg Tavi Kata és Kemese Fanni műveitől a falra tudok mászni, Benina például hatalmas kedvencem. Ezért is vettem félve a kezembe ezt a könyvet és az az igazság, hogy Kae Westa Benina mellett kapott helyet.

„– Fiatal vagy még. Ha azért szenvedsz, hogy jobbá tedd a világot, vagy mint én, hogy ne tedd rosszabbá, az dicséretes. De ha a szenvedés kedvéért szenvedsz, annál nagyobb ostobaságot el sem tudok képzelni.”

A történet Valianról , a démonról szól, aki az emberek világába jött, hogy egy régi, s véres jóslatot megakadályozzon, illetve a könyv elején még gyermek Mortuáról szól. Mindkét karakterábrázolás lenyűgöző, élnek, növekednek, és teljes karakterfejlődésen mennek keresztül. Valiannak ott van a gonosz oldala, ami ellen belső csatát folytat, s mindemellett az emberi világ ármánykodásával is szembetalálja magát. Szokásos bezárkózott, morgolódós, magának való főszereplő.

Mortua már nehezebb eset volt számomra. Mivel a könyv éveket ölel fel, először, mint mosolygós, tényleg szeleburdi kislányként jelenik meg, utána pedig, mint egy elkényeztetett kis mindenki imádott papnőcske, aki az agyamra ment… Még korai!

Szóval főhőseink egy évekkel ezelőtti közös kaland után, szétválnak, de az események láncolata újra egymáshoz sodorja őket, mikor a szellemek, akik vezérlik és védelmezik a papokat egyszerűen eltűnnek. Így hát Valiannak és Mortuanak a feladata, hogy utána járjanak mi történt a szellemekkel és megoldják a problémát.

„Takarodj ki a fiamból, patkány! – sziszegte.”

Nem akarom ledegradálni a könyvet, igazán tele van cselekményekkel, van itt küldetés, hullagyalázás, varázslás, földcsuszamlás és hatalmas háború, ahol szinte mindenki meghal… De akkor mégis mi a problémám vele? Egyszerű… néha a feladat megoldása ott van a szemük előtt, épp csak ki nem böki azt. Ilyen például Lyr „árulása”, vagy épp, hogy ki a halál is áll az egész szellemeltűnések mögött. Aztán itt van ez a dolog, hogy Valian egy démon… hát nem akarok senkit megsérteni, de szerintem SEMMIT nem tett hozzá a történethez.
Elmondta, hogy démon és ezért miféle undorító, mocskos dolgokat tett, jobb az érzéke meg gyorsabb a sima embereknél, de ne már. Tökéletesen lényegtelen volt, hogy Valian ki a pokol, csak Kea Westa csak jobban bezavart ezzel az értelmetlen kisiklásával.

”…két választásod van: vagy szó nélkül beállsz a hátam mögé, vagy hozzáteszed, hogy igenis, nagymester.”

Mortuáról annyit, hogy ennyire gyerekes, picsogós, a sarkára ki nem álló lányt rég nem láttam. Tipikus az a kis főhősnő, akinek azt mondják, hogy Gyere, ülj ide, de ne állj fel, mert akkor bajt hozol a saját, a pasid és az országod fejére is. Ő mégis feláll és elmegy körbenézelődni a közeli erdőben.

A mellékszereplőkön néha sírni tudtam volna, nem azért mert rosszul megformáltak lennének, ezt természetesen hozzátenném. Csak éppen annyira tipikus embereket formáztak meg… Anira a jótündér-keresztanya, aki segít a bajbajutott idegen lénynek, Brietta a főnökébe megszállottan szerelmes lányka, a Nagymester Loghor, aki elvett már egy nőt ezért sajnos nem lehet együtt Briettával, aztán a Sharduk, aki gonosz volt, de a végén jóvá válik és feláldozza magát…

„Szokatlan, élvezetes táncot járt, ami szinte semmiben nem hasonlított korábbi csatáira, ahol vérgőztől mámorosan vagy épp kegyetlen céltudatossággal küzdött. Sosem volt még olyan tisztán tudatában az erejének, mint most, amikor visszafogta. Életek urává tette magát, amikor megkímélte őket, és érezte, hogyan lazulnak el Mortua nekinyomódó hátizmai, amint a lány félelme lassan bizalomnak adja át a helyét.”

És végül, ami a legeslegjobban kiborított a szerelmi háromszög… Na szóval úgy áll a dolog, hogy Mortua szerelmes Valianba, Valian meg tagadja, de MINDENKI látja, hogy halálosan szerelmes Mortuaba, de hátat fordít a lánynak. Akkor megjelenik a másik srác, itt most a kedves, gyengéd gyógyító pap, Morkai, aki évek óta messziről szereti a lány, de épp a csatába indulván be is vallja. Természetesen, ha másnak is kell a kis lencsibaba, akkor már Valian is fellép, mint alfahím, és veri a mellkasát a nőért… Valaki lőjön le!
Olyan sok író használja a szerelmi háromszöget, de be kell vallanom, mint olvasó, hogy ez engem teljes mértékben kiborít. Gondolkozzunk már emberek, általában a lányok, akik a könyvekben szerepelni az adott pillanatig olyan szinglik, mint egy fehér holló egy night klubban, aztán hirtelen két pasinak is kell? Álmaidban…
Aztán ott van az is, hogy mennyire idegesítő, hogy dönteni kell… igen dönteni kell, hogy akkor most TEAM XY, vagy TEAM YX, aztán jönnek a kis sikoltozós tinicsajok és összevesznek rajtuk. Aztán meg csak a sírás és fogcsikorgatás jön, mikor a főszereplő hölgy nem azt választja, amelyiket mi szerettük volna… megéri? Nekem nem!
Nem azt mondom, hogy nem lehet használni a három vagy akár többszögezést, de drága Íróim, lehet ésszerűen és jól is használni.

A könyv végéről… hát engem teljes mértékben lenyűgözött vannak, akik nem bírják ezt a mindenki meghal dolgot, de én imádtam! Hatalmas pacsi Kaenek, bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett… de talán ha tényleg MINDENKI meghalt volna, talán még jobb :D

„– Nem búcsúzunk, lovag! – vágott közbe Loghor. – Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességedet, és megtiltom, hogy bele merészelj halni!”

De természetesen a sok rossz mellett amit felsoroltam nem hagyhatom ki a jókat sem. Kae nagyon jó cselekményíró, folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó figyelmét. A megfogalmazás szerintem nagyon illik a világhoz és ha már itt tartunk, szerintem egy nagyszerű világot épített fel. Nekem mindigis tetszett ez a középkorias stílus, kicsit Robin LaFevers A halál szépséges szolgálóleányai sorozatot juttatja eszembe.

„- Ennek így semmi értelme! Fogadjunk, hogy Szárnyas már réges-rég bent csücsül, és rajtunk röhög. Álmos vagyok, éhes vagyok, és most már igazán kezd betelni a pohár! Be akarok menni oda, és kérdőre vonni a szellemeket, hogy mit szórakoznak velünk! 
Felnézett az égre, és félig kérdőn, félig vádlón tárta szét a karját. 
- Itt vagyok! - kiáltotta - A fenébe is azt ígértétek, hogy visszatértek ha eljövünk Elarhonból! Eljöttünk, most már segítsetek! 
Vártak egy kicsit, de semmi nem történt, csak a fehér levelek hunyorogtak a földöntúli virágfényben. 
- Tudod - jegyezte meg Valian - ha a Szárnyas hallotta ezt a túloldalon, most nyilván tényleg rajtunk röhög. És gyanítom, hogy hallja, méghozzá a mágus cimborájával együtt.”

Úgy gondolom Kae Westa (a végén tényleg megtanulom végre a nevét…) azon magyar írók egyike, akin látszik, hogy elsőkönyves, de az is látszik, hogy előbb vagy utóbb még sok meglepetést fog okozni nekünk. Ez pedig nem szégyenletes, senki ne értse félre, én nem lehordani akarom, ha azt tenném akkor kapna egy Ballépések –szerű bejegyzést. Én azt mondom, ott van valahol egy írói véna benne, egy kis tehetség, tovább kell dolgozni rajta. Senki sem úgy született, hogy J. R. R. Tolkiennek hívják… Ajánlom minden magyar írónak, vagy írópalántának, hogy járjon el írói közösségekbe, olvasson sokat és ne felejtkezzen el a klasszikusokról, ők tudtak írni.

Összességében egy nem rossz magyar könyvet csuktam be, nagy valószínűséggel nem ez lesz az írónő remekműve, de kezdetnek nem rossz. Azok, akik szeretik a fantasy, a Robin LaFevers könyveket, vagy épp a hullagyalázást mindenképp kapják el a könyvet. Hatalmas csalódást nem fog okozni, aranyos kis történet, olvassátok el!
Amúgy Kae kint lesz az idei Könyvesztiválon, és ha nem tévedek 25.-én 5-től dedikál a Könyvmolyképző standjánál.

U.I.: Be kéne vezetni egy névjegyzéket, amiből választhatnak az írók álnevet, én már bírom megjegyezni őket, Kea vagy Kae, On Sai, Benina...

Tudj meg róla többet:

Molyon
Könyvmolyképzőn
Az írónő FACEBOOK oldala

És végül egy kis részlet az írónővel folytatott Interjúból, amit a MEDIA-ADDICTNAK adott:
(a teljes interjú az alábbi oldalon: LINK) 

- Te is írói álnevet választottál, méghozzá olyat, ami eléggé eltér a polgári nevedtől. Hogy jött a Kae ötlete? No és hozzá a Westa?

Viszonylag hosszan vacilláltam a névkérdésen, mert szimpatikusnak tartom, ha magyar szerző magyar néven publikál. Annak, hogy végül bort iszom és vizet prédikálok, két oka van. Egyfelől, mire eljutottam a megjelenésig, amatőr netes írói közösségekben már sokan így ismertek meg, akiknek a polgári nevem semmit sem mondana. Másrészt ez a bizonyos polgári név eléggé hasonlít egy népszerű gyermekkönyv-író nevéhez, a lánykori nevemen pedig nem szívesen publikálnék.
A KAE egyébként egy autó rendszáma volt, ami sok évvel ezelőtt megütötte a szemem. Később, amikor különböző írós oldalakra regisztráltam, rögtön ez jutott eszembe, és mivel rövidnek találtam, hozzácsaptam a „Westu” utótagot. Idővel kiderült számomra, hogy a Kae tényleg egy létező név, a Westu pedig minimális változtatással csak az utóbbi időben alakult Westává.

- Együtt indultunk az I. Aranymosáson, ahol mindketten elhasaltunk. Te hogy dolgoztad fel azt a bizonyos negatív lektorit?

Pofára esés volt, bár számítottam rá. Azt hiszem, kijózanodtam tőle. Akkor és ott néztem vele szembe, hogy tényleg többet szeretnék, mint a fióknak meg az internetnek írogatni, és jelenleg kevés hozzá a tudásom. Teljes lendülettel belevetettem magam a tanulásba: felkutattam egy csomó szakirodalmat, jelentkeztem a kiadó íróiskolájába, és egymás után négy évben is részt vettem az SFmag által szervezett Fantasztikus kéziratok éjszakáján.

- És milyen jól tetted, a munkád meghozta a gyümölcsét. Apropó, íróiskola. Milyenek a tapasztalataid?

Három kurzust végeztem, az első kettő után el is némultam egy rövid időre, bár más-más okból. Az alapozó után – ahogyan arra figyelmeztettek is – fel kellett dolgozni a szemléletváltást, azt, hogy megnövekedtek a magammal szemben támasztott elvárásaim, és egyelőre képtelen voltam megfelelni nekik. A leírás kurzusnál merőben más helyzet állt elő: még a vége előtt megszületett a kislányom, így egy időre értelemszerűen kivontam magam a forgalomból. A párbeszéd kurzust már nem kísérték hasonló szünetek, sőt, azután igazán belendültem.

- Az íróiskolában megszerzett tudásod alapján írtad át úgy A démon és a papnőt, hogy a kiadó végül pozitív lektorival honorálta a munkádat. Ez a sztori tényleg megdolgozott azért, hogy igazi – ahogy te írtad Facebookon – “fél kilós könyv” legyen belőle.

Bizony, és fontosnak tartom kiemelni, hogy a munka nem kizárólag az enyém volt. Az amatőr oldalakon eltöltött évek alatt összeverbuválódott körülöttem egy egészen kivételes csapat, akiknek a véleményére, javaslataira, egyáltalán, sokadik ellenőrző átolvasására bizton számíthattam, és számíthatok azóta is. Ők voltak azok, akik előbb hittek bennem, mint én saját magamban – és gyanítom, azért ők is lemérik majd a könyvet, hogy csakugyan fél kiló-e, ahogyan az egyik könyváruház weboldalán írták.

- Kiknek ajánlanád elolvasásra A démon és a papnőt?

Több olvasómnak is ez a regény volt a kapu a fantasy felé, így azt tanácsolnám, aki idegenkedik a műfajtól, az se vesse el azonnal. Ugyanakkor, amíg ez egy romantikus történet, a hangsúly az eseményeken van, nem egyszerűen annyi a tét, összejön-e az a bizonyos démon azzal a bizonyos papnővel. Ettől még a szereplők is kiemelt figyelmet kapnak, vagyis ha valaki szeret magának kedvencet választani, és izgulni a sorsáért, jó helyen jár – és készüljön fel lélekben, mert előfordulhat, hogy végül gyászolni fog.

10 ok, miért is Lyall professzor a legokosabb szereplője a Napernyő Protektorátusnak

Magyarországon kevésbé felkapott sorozat Gail Carriger egyik legszínvonalasabb alkotása a Napernyő Protektorátusok. Idehaza a Könyvmolyképző gondozásában jelent meg az első három rész (Lélektelen, Változatlan, Szégyentelen), és ha a forrásaim jók, a negyedik kötetet ősszel kaphatják meg a rajongók.
(SPOILER
Egy kis érdekesség, hogy odakint, már az Alexia gyermekéről szóló sorozat indult útnak idén, ami a The Custard Protocol sorozatcímen megtalálható. Első kötetének címe Prudence, illetve a második rész, az Imprudence, jövő év elejére várható. Amúgy csodálatosak a borítóik, de vajon kézbe vehetjük itthon is valaha???
SPOILER VÉGE)
Lyall professzor eme sorozat egyik vérfarkas szereplője, s szerény személyem szerint messze s közel legokosabb tagja a sorozat kis gárdájának. De miért is?

1. Lyall a Woolsey-falka bétája, annak ellenére, hogy a gammahím, Channing Channing sokkal erősebb farkas. Lyall, a magasabb pozícióját az eszének köszöntheti és a politikai stratégaiságának, amit többször megcsillogtat a sorozatban.

2. Ha már a bétaságnál tartunk, Lyall nem, hogy megszerezte a címet, de több alfa alatt is megtartotta. Talán nem ismerem tökéletesen az a vérfarkas hierrarchiát és felépítést, de azt tudom, hogy nem lehet könnyű egy újabb és újabb alfa alatt megtartani egy ilyen magas pozíciót.

„Lyall tudta. Lyall nem mondta ki, de tudta. Vajon hány

alfahímet látott már Lyall professzor szerelembe esni?, töprengett

Lord Maccon.”
Gail Carriger - Lélektelen

3. A harmadikat már említettem, ez lenne a politikai meglátásai és stratégasága. Lyall nem egyszer bizonyította, hogy igenis ki tudja játszani a szabályokat, meg tud békíteni királynőket, morgolódós vámpírokat és megtudja szívatni a dévánt Lord Macconnal karöltve:

"A királynő szólalt meg:

- Eleinte természetesen elleneztük a dolgot. Egy hajadont

ilyen hatalmas pozícióba emelni, ez egyszerűen lehetetlen. - A

szemében cinkos csillogás jelent meg, és halkabban folytatta: -

Magunk közt szólva, drágám, úgy véljük, a Woolsey-falka

alfája azt hitte, lélekőrként majd távol tarthatja önt a saját

dolgaitól.könyvfanoknak - Zsuzsa

Alexia halálos zavarában a szájára csapta a kezét. Hogy

Anglia királynője úgy gondoljon rá, mint valami minden lében

kanál, okoskodó perszónára!

Lyall professzor karba fonta a kezét.

- Bocsásson meg felséged, de úgy vélem, Lord Maccon

szándéka inkább az volt, hogy a dévánnal eressze össze, hadd

tépje meg.

Viktória királynő mindentudón mosolygott.

- Azok ketten sosem jöttek ki egymással.

- Mindkettő túlságosan alfa - bólintott Lyall professzor."
Gail Carriger - Lélektelen

4. Mikor kell, helyre teszi az alfáját, hogy az ne legyen nagyobb hülye annál, mint aminek alapból látszik:

„- Miért hívta fel erre a NYIHA figyelmét?
A dévánt a kérdés mintha kicsit megbántotta volna.
- Nem a NYIHA, hanem a Woolsey-falka figyelmét szeretném felhívni rá. Lady Maccon, minden pletyka ellenére, azért még egy farkasember felesége. És én még mindig a déván vagyok. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy a vámpírok csak úgy megöljenek egyet közülünk. Ez ne járja. Hát hiszen ez már-már olyasmi, mint egy talpas-orzás, megengedhetetlen, különben a természetfeletti minden méltósága odavész.
….
(Lord Maccon) – Nahát, szervusz, Bolyhos. Mit keresel te a buckhinghami fegyverházon kívül?
- Ó, az ég szerelmére – vágott közbe Lyall professzor -, hallgasson el uram!
- Lord Maccon, mint mindig, most is udvariatlan! – vicsorgott a déván, fel sem véve a becenevet, amellyel a másik illette.”
Gail Carriger - Szégyentelen

5. Nála jobb szerelmi tanácsokat senki sem adott a teljes sorozatban, mindkét főszereplőnk analfabéta érzelmi kifejezésekben, de Lyall mindig a legjobb pillanatban van ott, hogy segítsen a keményfejű párnak:

„– Igen. Még azt is bátorkodnék kijelenteni, hogy ön rosszul viselkedett. Javasolnék egy míves bocsánatkérést, hosszabb idejű meghunyászkodással egybekötve. – Habár az arckifejezése elnéző maradt, a tekintete kemény volt. Az alfahím nem látott benne együttérzést. 
Lord Maccon kihúzta magát. Így még akkor is a helyettese fölé tornyosult volna, ha a professzor nem ül éppen. – Én még soha nem hunyászkodtam meg! 
– Egy hosszú élet során számtalan lehetőség nyílik rá, hogy új és érdekes képességeket sajátítsunk el – tanácsolta Lyall, akit cseppet sem nyűgözött le a gróf kiállása.”
Gail Carriger - Lélektelen

„Madame Lefoux sietősen a szájához emelte a kezét, és köhögést tettetett, mégsem tudta teljesen elleplezni a rosszindulatú kacajt. 
– Nyilvánvaló, hogy nem hagyhatja magára Lord Maccont a jelenlegi… állapotában. 
– Állapot? Az én visszataszító férjemnek állapota van? Pompás! Nagyon helyes! 
Lyall professzor úgy érezte, árulást követ el az alfahímje ellen, mégsem tudta megállni, hogy ne közölje: 
– Gyakorlatilag úszik a formaldehidben azért, hogy ittas maradjon.”
Gail Carriger – Szégyentelen

6. Egy olyan faj szakértője, ami általánosságban a farkasok táplálékláncának fontos mérföldköve. Ki ilyen mazochista és elhivatott rajta kívül? (Max Edward xD)

„Lyall professzor mérsékelten büszke arckifejezést öltött. 
– Afféle szakértőnek számítok az Ovis orientalis aries faj szaporodási metódusait illetően. 
– Birkák? 
– Birkák. 
– Birkák! – Madam Lefoux hangja egyszerre magasabb regiszterbe szökött, mintha a kuncogását is igyekeznek elfojtani. 
– Igen, úgy is mint beeee – nézett rá Lyall rosszallón. (…) 
– Biztosan jól értem? Ön egy farkasember, aki élénken érdeklődik a birkák szaporodása iránt?”
Gail Carriger – Szégyentelen

7. Ő megold minden problémát, még akkor is, ha az alfája a legnagyobb pácban hagyja ott és rohan egy feleség után (reméljük a sajátja után….):

„- Most meg hová megy, uram? – süvöltötte Lord Maccon sietve távolodó háta után.
- El kell érnem egy hajót, és meg kell találnom egy feleséget! - kiáltotta vissza a gróf a válla felett, meg sem állva. – Innentől már maga is elboldogul!
Lyall szívesen megdörgölte volna az arcát, ám mindkét keze tele volt.
- Hát persze, hogyne, induljon csak, hagyjon itt engem egy farkassá változtatott dolgozóval és egy halott potentáttal! Biztosan volt már dolgom alfahímekkel, akik ennél is nagyobb szemétdombot hagytak rám, hadd pucoljam el, de pillanatnyilag nem tudom őket felidézni!
- Biztos vagyok benne, hogy remekül fogja kezelni a helyzetet.
- Ez csodás, uram. Megtisztel a bizalma.
- Pá-pá!”
Gail Carriger – Szégyentelen

8. Bár igen idős, nem ragadt meg a múltban. A legújabb technikai vívmányok nagy rajongója, ami valljuk be, nem egy nyomozásuk alkalmával jött jól…

„- Hát itt meg mi történt? - tette fel a költői kérdést, majd a mellényzsebéből előkapott egy facsipeszt, és kissé megemelte vele a vámpír nadrágszárát hátul.

Pillanatnyi tétovázás után matatott még egy keveset a kabátjában is, aztán előhúzott egy parányi bőrtokot. Bizarr szemüvegféleség volt benne – az aranyszínű fémkeret több réteg lencsét fogott közre, amelyek között meghatározhatatlan folyadék lötykölődött. A szerkezetet apró tekerentyűk és gombok bonyolították. Lyall professzor az orrára biggyesztette a nevetséges holmit, aztán újra a vámpír fölé hajolt, s közben nagy szakértelemmel nyomkodta tekergette a szemüvegen a bigyókat.

- Jóságos ég - szólt Alexia - ez meg micsoda magán? Mintha a vadásztávcső és valamiféle színházi látcső félresikerült nászának szerencsétlen gyümölcsét látnám. És mi a neve? Bifokuláré? Viziográf?

A gróf horkantásba fojtotta kibuggyanó kacagását, aztán persze próbált úgy tenni, mintha még ennyi sem történt volna.

- Mit szólna a spektokuláréhoz? - kérdezte, mert nem bírta megállni, hogy ne szóljon hozzá. A szeme furán csillogott, ami felettébb nyugtalanította Alexiát.

Lyall professzor felnézett a vizsgálódásból és rájuk bámult. Jobb szemét rémisztőén felnagyította az eszköz. Alexia összerezzent a látványtól.

- A pontos neve monokli-rendszerű keresztnagyítós szemüveg, méghozzá a színképváltós fajtából. Felbecsülhetetlen kincs, ezért megkérném önöket, ne gúnyolódjanak rajta ilyen kendőzetlenül - szólt megrovón a professzor.”
Gail Carriger – Lélektelen

9. Míg Alexiák körbeutazzák Európát, hogy megtudják, hogy mégis miféle lesz a gyermek, akit Alexia vár. Lyall el sem mozdul Londonból, és mégis sokkal többet tud meg a kicsiről, s annak fajáról…

„- Lyall professzor, muszáj ennyit szaglásznia? – pislogott Biffy aggodalmasan régi uráról új bétahímjére.
- Nekem így sokkal jobb. Amellett ez az én természetem.
- Talált. -….
- Nos?
- Ennek az egész kavarodásnak az oka? Az a léleklopó, akitől a kinyilatkoztatások örzői intenek minket… A neve Al-Zabba volt, és afféle rokonom.”
Gail Carriger – Szégyentelen

10. És végül, a legnagyobb problémát is ő, és az a csodálatosan kattogó agya old meg. Így megmentve Alexia és a gyermeke életét…

„- Pontosan! Tehát látja már, miért olyan nehéz mindenkit lebeszélni Alexia megöléséről?
- Ami ezt  bajt illeti – Lyall hirtelen elmosolyodott -, lehet, hogy meg tudom oldani. Lord és Lady Maccon nem fog neki örülni, de úgy vélem, ön, uram, és a fiatal Biffy elfogadhatónak tartja majd.
….
- Nahát, drága Dolly, folytasd csak, rettenetesen érdekel az ötlet.”
Gail Carriger – Szégyentelen

Talán nem Lyall professzor a legszexibb, vagy legviccesebb szereplője a sorozatnak, de szerintem kétség sem ébredhet azzal szemben, hogy ő a legokosabb. Alexia talpraesett és nagyon jól oldja meg a kis bűnügyeit, Maccont mindenki imádja és egyben utálja is néha, Lord Akeldama lehet mindenki legjobb barátja és mindenki akarhat magának egy plüss Channinget és egy dévánt az ágyába, de szakdolgozathoz csakis Randolph Lyall professzort ajánlom!

Tudj meg többet a Napernyős Protektorátusról Molyon, és ha szereted a romantikusokat, fantasykat, vagy épp vérfarkas imádó vagy, de akár csak szeretnél nevetni és kirándulni egyet a gyönyörű Viktória-korabeli Londonba, mindenképp ragadd meg a Lélektelent!

Könyvmolyképzőn

Marissa Meyer - Cinder

126 évvel a IV. világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van… 
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőjárműveket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”. 
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Besorolás: sci-fi, romatikus
Sorozat: Holdbéli Krónikák (1.)
Oldalszám: 432
Eredeti cím: Cinder

Cinder és Kai

Miután a sci-fi nem éppen a kedvenc műfajom, és eddig csak On Sai Calderonját élveztem elég sokáig tartott mire rávettem magam, hogy nekikezdjek a Cindernek. Azonban úgy hiszem tévesen ítéltem meg a könyvet, akik szeretik a gyermekkorunk meséit és a Disney rajzfilmjein nevelkedtek, azoknak kötelező elolvasniuk! Teljesen mindegy, hogy milyen köntösbe csomagolják, mert Hamupipőke története még a sci-fi világában is pont olyan csodálatos, mint a mesében.

A történet főszereplője Cinder, aki egy csúnya baleset következtében elvesztette a kezét és a lábát, amit gép végtagokkal helyettesítettek. A történetben az ilyen embereket hívják kiborgoknak, és a társadalom igen durván bánik velük, pedig szerintem attól még, hogy félig vagy valahány százalékuk gépiesítve lett, talán emiatt még emberiebbek, mint azok akik csak szövetből állnak.
Szóval Cinder a gyámanyjával él és annak két lányával, ő keresi meg a betevőt, amit Adri, a gyámanya el is koboz tőle. Egy kis lyukban él, távol a másik három nőtől és egyetlen barátja a kis a droid Iko.
Egy nap a vásárba egy igen helyes fiú kéri a segítségét, a legkedvesebb droidja tönkremegy és senki sem tudja mi baja van a kis gépnek, azonban a szerelők nem tudják helyrehozni, egyikük pedig Cindert ajánlja, a csodakezű műszerészt. Ó és ugye azt már nem kell hozzáfűznöm, hogy a srác nem más, mint a koronaherceg? 

"– Ne haragudjon doktor, de még szeretnék beszélni Linh-méijel.
Dr. Erland megengedően intett a lány felé: – Ahogy óhajtja, felség.
Kai az ajtóban állva rögtön Cinder felé fordult. – Tudom, hogy ez most nem valami jó időzítés, de hidd el, hogy pusztán önvédelemből… – Nagy levegőt vett. – Ha megkérlek, lennél esetleg a személyes vendégem a bálon?
Cinder úgy érezte, eltűnt a lába alól a talaj. Az elméje lefagyott. Biztos rosszul hallotta. De Kai még mindig ott állt előtte türelmesen, majd egy hosszú pillanat múlva felvonta az egyik szemöldökét, amolyan néma biztatásként. 
– Ho-hogyan? 
Kai megköszörülte a torkát, és kihúzta magát. – Gondolom szándékodban áll eljönni a bálba, nem igaz? 
– Há-hát, nem is tudom. Azaz, nem. Nem, sajnálom, de én nem megyek a bálba.
Kai zavartan hátrahőkölt. – Ó! Nos, akkor… talán… esetleg meggondolod magad a kedvemért? Hiszen mégiscsak én vagyok a… tudod. 
– A herceg. 
– Nem azért mondtam, hogy felvágjak, – tette hozzá gyorsan. – Ez csak szimpla tény.”

Eközben iszonyatos pestis járvány van az Földön és nem ismerik az ellenszerét, Cinder egyik mostohatestvére – aki mellesleg tényleg kedvesen bánik a kiborg lánnyal – megbetegszik és nem mellesleg a Holdon élő királynő a Földet fenyegeti.
Mit ne mondjak a könyv tele van történéssel, nagyon ritkán állunk meg kicsit lélegezni.

„– Ha már a szemműtétnél tartunk, észrevette, hogy nincsenek könnycsatornái? 
– Nem mondja! Tényleg? Én meg már azt hittem, szimplán érzelmi idióta vagyok – húzta fel a lábát az asztalra Cinder, és szorosan átölelte a térdét. – Egyébként elpirulni sem tudok, ha ez lett volna a következő briliáns megfigyelése.”

Cinder

Sok szemszögből is látjuk ennek az új világnak a felépítését és a benne élő személyek álláspontját. Először is Cinderét, aki gyűlöli a kiborg létét és mindent megtesz, hogy minél kevesebben tudjanak róla… és akkor még egy hatalmas titok is körbelengi, amiről csak Dr. Erland tud – aki nem mellesleg kiborgokon tesztel különböző gyógymódokat a pestisre, amivel direkt megmérgezi őket. Cinder képviseli a történetben a kisebbség, az elnyomott mégis felkapaszkodni képes, a mindenki utált, kirekesztett személyt, aki mégis képes a szeretetre, aki felülemelkedik az őt utálókon.

„– Igazán szomorú, hogy őfelsége épp most betegedett meg – mondta.
Kai megragadta a kapaszkodót, és olyan erővel szorította, mintha a fényes fába akarná belefojtani a mérgét. 
– Miért, magának a jövő hónap jobban megfelelt volna?”

Kai

Kai herceg a kötelesség mutatja be nekünk, hogy mit kellene tennie, hogy milyen játékokból épül fel a politika, hogy mit kell feláldoznia, amiért hercegnek született. Kettejük találkozása a lehetetlennel volt egyenlő, de együtt lenyűgöző, néha igazán vicces kis párost alkotnak, akik a könyv végén megismerik egymás gyengeségét. Cinder végig rettegett attól, hogy Kai megtudja, hogy kiborg, míg Kai küzd a bizalommal, és mikor hatalmas pofont kap Cindertől, mégis képes felállni. S nem mellesleg ott van a Hold királynő, aki el akarja vetetni magát Kaiva, hogy ő legyen Kelet császárnője…

„Levana hunyorogva nézett Kaira: – Az a terve, hogy a jövőben minden döntést átenged a tanácsadójának? 
– Nem – felelte a herceg, és megengedett magának egy fagyos mosolyt. 
– Előbb-utóbb beszerzek majd egy feleséget erre a célra.
Levana királynő tekintete ellágyult, Kai pedig alig bírta megállni, hogy hangosan hozzá ne tegye, amit gondolt: De az hétszáz, hogy nem te leszel az!”

Cinder

Mellékszereplőkből sem szenvedtünk hiányt, Iko nagyon kedves kis karakter, akinek részleges eltűnését igazán sajnáltam. Torin, Kai tanácsosa testesíti meg a szabályszerűen élő, mindenben az egyenes utat járó alakot, és Dr. Erland.. hát nem tudom… ő lenne a Jótündér-keresztanya? Nem tudom, de hatalmas szerepe van, és a céljai eléréséhez nem fél feláldozni másokat. S természetesen ott van a gonosz gyámanya és annak szörnyeteg lánya Pearl, akiket tényleg végig lehet gyűlölni és remélni, hogy megfulladnak a rosszindulatukba!

„Cinder meredten bámulta a kivetített ábrát, és elképzelte, ahogy végignézi a saját halálát. Élőben.
– Eddig hány antitestet próbáltak ki? 
– Robot? 
– Huszonhetet – válaszolta az egészségügyi droid.
 – Viszont – tette hozzá a láthatatlan hang – az alanyok egyre lassabban haltak meg.
Cinder összegyűrte az ujjai alatt a gézlepedőt.”

A könyv vége függővég, Cinder története nem ér véget a saját könyvében, a másodikban, Scarletében – avagy Piroska – folytatódik. A sorozat négy részes, s ebből eddig Magyarországon kettő jelent meg az Alexandra gondozásában, hogy lesz-e folytatása… hát arról még semmi hír.

„– Hadd találjam ki! Kai hercegről kiderült, hogy valójában marslakó. Jaj, nem, nem is… van egy törvénytelen gyereke, amit az egyik udvari hosztesz szült, nem?
– A hoszteszdroidoknak lehet gyerekekük?”

Cinder

Mindazonáltal méltánytalanul elhanyagolt könyvnek tartom, hisz cselekmény magával ragadó, Marissa Meyer nagyszerűen ír, és azon is megértik akik amúgy nem mozognak a sci-fi világában. Tökéletes összhangot talált a modern világ és a régi Hamupipőke között, felpezsdítve a saját stílusával. A könyv elsüt jó néhány viccet és Cinder karakterfejlődése is nagyszerűen van ábrázolva, valamint a szerelmi szál kedvelőinek sem kell távol tartaniuk magukat tőle. És nyugalom, nincs szerelmi háromszög… ami a mai világban teljes csoda!

„– Nem tudom. Az a helyzet, hogy nincsenek emlékeim az operáció előttről. 
A férfi felvonta a szemöldökét, kék szeme magába szívta a szoba fényét.
– A kibernetikai operációra gondol?
– Nem, amikor nővé operáltattam magam.
A doktor arcáról lefagyott a mosoly. – Csak vicceltem.”

Cress, Scarlet és Cinder

Szóval sci-fi rajongók és nem sci-fi rajongók, tessék megragadni a Cindert és egy esélyt adni neki, mert a régi, jól ismert mesénk ebben a köntösben is csodálatos!

Tudj meg róla többet:
Molyon
Alexandrán

Booktrailer:

Royal House of Shadows sorozat

 A megszokottakkal ellentétben most nem egy könyvvel hanem rögtön néggyel jelentkezem, mégpedig a Royal House of Shadows sorozat köteteivel. A négyrészes műkompániában az az érdekesség, hogy minden részt más és más neves író készítette el. Ez külföldön nem újdonság, de a hazai piacon nem sok hasonlóval fut össze az ember lánya, vagy épp fia…

A könyveik író a Magyarországon is jól ismert Gena Showalter és Nalini Singh, valamint a kevésbé ismert Jill Monroe és Jessica Andersen. A történetek négy testvér küzdelmét és párra találását mutatja be nekünk, akik Elden uralkodóinak gyermekei. Eldent húsz évvel ezelőtt megtámadta a Vérmágus, a királyt és a királynőt megölte, azonban utolsó varázslatukat nem tudta megállítani. A királynő messzire küldte a gyermekeit, ahol a varázsló nem talál rájuk, a király pedig bosszút billogozott a szívükbe, hogy ne nyugodjanak, míg Eldent vissza nem szerzik. A királyság népe szolga vagy épp vacsora sorba került, itt kapcsolódunk be a történetbe, ahol minden könyv egy testvér hova kerülését írja le, illetve harcát, hogy visszatérjenek bosszút állni a Vérmáguson.
A könyvek Magyarországon nem jelentek meg, így vagy angolul tudjátok elolvasni őket, vagy Alyssia rajongói fordításaként.

1.  Gena Showalter - Lord of the Vampires

Once upon a time…the Blood Sorcerer vanquished the kingdom of Elden. To save their children, the queen scattered them to safety and the king filled them with a need for vengeance. Only a magical timepiece connects the four royal heirs…and time is running out. 
Nicolai the Vampire is renowned for his virility, but in a cruel twist of fate “The Dark Seducer” has become a sex slave in the kingdom of Delfina—stripped of his precious timepiece and his memory. All that remains is a primal need for freedom, revenge—and the only woman who can help him. 
When the wanton vampire summons Jane Parker, she is helpless to obey. She's drawn to his dark sexuality and into his magical realm. But for this human, all is not a fairy tale. For saving Nicolai could mean losing the only man she's ever craved...

A legidősebb fiú történetét a csodálatos Gena Showalter tárja elénk, akinek nem lehetett könnyű dolga, hisz ezt a varázslatokkal teli világot neki keleltt bemutatnia az olvasó közönségnek. Ez persze nem volt újdonság a hölgynek, hisz ő maga is a fantasy világában tevékenykedve nem egy nagyszerű felépítést hozott létre.
A karakterei tökéletesek mint mindig, Jane, a rossz múlttal rendelkező tudós, aki képes nyitott lenni a mágia világára. Egy olyan főhősnő, akiért szurkolunk, aki erős mikor kell, aki képes megvédeni magát és nem csak bőg minden oldalon, hogy valaki mentse már meg…
Nicolai, a trónörökös vámpírt, – csak nekem furcsa, hogy minden vámpíros történetben tuti van egy Nicolai nevű vámpírocska??? – csalárd módon szex rabszolgasorba taszította két igen undorító hercegnő. Na Jane feladata, hogy Nicolait kimentse, és elég is jól megy nekik, útjukat mégis keresztezi egy csomó visszataszító ogre, Nicolai emlékeinek homálya és a világ leges legbetegebb hercegnője, Laila, szóval rengeteg kalandba van részük. Többet nem mondanék a cselekményről, mert nagyon pörgős, nagyon jó, kár lenne bármilyen poént is ellőnöm… olvassátok el!
Összefoglalva, az első rész nekem nagyon tetszett, voltak tökéletes rossz és jó karakterek, Gena nagyszerűen építette fel bennem a világ képét, a főszereplők nagyszerűek csak ajánlani tudom!

2. Jill Monroe – Lord of Rage

Princess Breena had been dreaming of her warrior lover when she was ripped from her Elden castle and thrown into a strange, dangerous realm. Lost and alone, she prayed for survival and vengeance for her stolen kingdom. She found both in a woodland cottage…in a dark bear of a man.

The golden-haired beauty had eaten his food and slept in his bed when Osborn found her. Though he wanted to awaken his virgin princess to carnal pleasures, Breena wanted more—including his warrior skills. Skills the once-legendary mercenary had long buried. Now Osborn had a choice—risk his life or deny his princess her fairy-tale ending.

Öhm… hát eddig tartott az elragadtatásom a sorozattal szemben. bevallom még életemben nem olvastam Jill Monroe-tól, de még csak nem is hallottam róla. Már tudom miért…
Azt hiszem Nicolai története magasra tette a mércét nálam, és bár iszonyatosan vártam a négy testvér egyetlen lánytagjának és az ő zordon mackójának történetét csalódnom kellett.
Breena számomra olyan volt, mint a tipikus hercegnők, akik igenis elvárják, hogy a lovag az életét áldozza fel az ő ügyéért, persze a királylánykánk változik a felszínen, de lássuk be… legbelül az utolsó mondatig elvárja, hogy Osborn egy csettintésére pattanjon, csak mert róla álmodott.
Osborn rég elvesztette a családját és nemzetét is, ő és testvérei az utolsók az Ursa népből. Osi egy elég szokásos mogorva szereplő, tudjátok az a típus, aki mindenki előtt adja a morcost, a megközelíthetetlent, de a legbelül meg azért kívánja a kapcsolatokat stb. De ezzel együtt ő a legérdekesebb karakter ezzel a berserker - medve&ember lélek - harcos valójával, talán ez volt az egyetlen amiért megérte elolvasnom. Az Ursa nép teljesen lenyűgözött.
A kettejük története szerintem bugyuta volt, nagyrészét a vívódás tette ki, hogy most akkor ki bízhat meg kiben, ő elárult engem, másnak ígérték, de meghúzzam-e? Szóval nem tudom… nem jött be, valahogy úgy érzem többet ki lehetett volna hozni abból amit Gena átadott Monroe-nak…

3. Jessica Andersen - Lord of the Wolfyn

For practical Reda Weston, nothing could explain how reading a sexy version of “Little Red Riding Hood” catapulted her into another realm—face-to-fang with the legendary wolf-creature who seduced women. A wolf who transformed into a dark, virile man . . .

Dayn cursed the Sorcerer that turned him wolfyn and damned him to a lonely fate. As a beast, he mated with women to gain strength. Strength he needed to rescue his royal palace. But as a man, he craved Reda’s heated, sizzling touch. With little time left, Dayn had to either embrace his wolf to safe his kingdom…or fight to save his woman.

Őőő… hát miután befejeztem igazán elgondolkodtam, hogy mi a fenéért is olvasom én ezt a nyüves sorozatot. Jessica Andersen egy Piroska és a farkas újragondolást szeretett volna elénk tárni.. de igazából annyit kaptam, hogy a főhősök rohannak jobbra majd balra. Szeretkeznek, mert nem ismerik egymást és mert az olvasó elvárja. Dayn kibaszottul meglep minket, csak épp mindenki számított rá, hogy mi van vele és Rhea egy teljesen hülye bige, mert egy mesekönyvbe a csúnya farkas gonosz.

Hát én nem is tudtam mit szóljak hozzá… ez egy borzalom volt. Mindenki meghalt volna mielőtt megkedvelném, Dayn állandóan előre látott meglepetéseket okozott, Reda magában beszélt – totál elmeroggyant szerintem. Összességében ez egy kibírható rész volt, csak épp nem olyan jó, mint a legelső rész, sőt talán még a másodiknál is rosszabb.

4. Nalini Singh – Lord of the Abyss

Once upon a time…the Blood Sorcerer vanquished the kingdom of Elden. To save their children, the queen scattered them to safety and the king filled them with vengeance. Only a magical timepiece connects the four royal heirs…and time is running out.…

As the dark Lord who condemns souls to damnation in the Abyss, Micah is nothing but a feared monster wrapped in impenetrable black armor. He has no idea he is the last heir of Elden, its last hope. Only one woman knows—the daughter of his enemy.

Liliana is nothing like her father, the Blood Sorcerer who'd cursed Micah. She sees past Micah’s armor to the prince inside. A prince whose sinful touch she craves. But first she has to brave his dark, dangerous lair and help him remember. Because they only have till midnight to save Elden.

HALLELUJA, kiáltottam föl, mikor megláttam, hogy Nalini könyve következik. Singh a világ legeslegjobb fantasy írója, szinte minden műve felér egy imával, éppen ezért írom boldogan, hogy az utolsó részt imádtam!
Jaj annyira tetszett, hogy azt se tudom hol kezdjem. A főszereplő hölgyünk Liliana a gonosz Vérmágus leánya, akivel az a girnyó elég rosszul bánt, és aki úgy dönt egy álma után, hogy segít a nagyedik örökösnek, Micah-nak, hogy időben visszatérjen Eldenbe és testvéreivel megmenthessék a földet és a népet. Singh egyik legjobb karakterével találkozhattunk úgy hiszem, Liliana az elég ronda lány, aki tisztában van az értékeivel – legalábbis amennyit tud belőle – s bár borzalmas körülmények közül jött és tudja, hogy apja rettenetesen meg fogja büntetni ha nem sikerül, de megpróbál eljutni Micahhoz.
Micah, a legkisebb csemete lett a világok legrettegettebb hatalmának, az Abyss-nak az őrzője, de ez azzal járt, hogy egyik napról a másikra vált felnőtté s elfelejtette a múltját. Liliana, hogy visszahozza az emlékeit olyan kis gesztusokat tesz, amik a kis Micah életében fontosak lehettek. Mesél neki, egy messzi királyságról, az uralkodójukról és annak négy gyermekéről, elkészíti azokat az étkeket, amiket Micah kiskorában imádott, s a szemünk előtt, Lily apró cselekedeteire válik az Abyss ura egy fiatal férfivá, aki kíváncsi a világra, aki imádja a forrócsokit és a fahéjat és egy olyan férfivé, akit nem érdekel, hogy Liliana olyan ronda, mint a bűn, mert átlát a rút külcsínen. Óh gyerekek, Micah egyszerűen annyira jó pasi - és nem csak a kinézete, de a viselkedése, a belső éne - , hogy ha csúnyát mondott azt is imádtam :)
Nalini nagyon jól felépítette a kapcsolatukat, az Abyss világát és a szereplőket. Az egyetlen amibe bele tudok kötni az a vége lenne. Ugyanis a Lily és Micah kapcsolatának apró kis tégláinak pakolása túl sok oldalt emésztett fel, s így a lerázásra, a Vérmágus legyőzésére jutó idő elég kevés volt. Be kell vallanom szinte könnyűnek tűnt  legyőzni azt a kis férget…
Talán ha kissé jobban kidolgozta volna Nalini a végét még jobban tetszett volna.

A sorozat önmagában örülhet, hogy Showalterrel kezdődött és Nalinivel zárult, mert ami közötte volt, szerintem olyan gyenge volt, mint a széljárás szélcsend idején. Ha szabad ilyet mondanom, akkor talán úgy ajánlanám az elolvasását, hogy az elsőt és az utolsót, de azért a közöttük lévőket se hanyagoljátok el…
Ez a négyírós sorozat ötlet nagyszerű és ha jobban kidolgozták volna és mondjuk Monroet és Andersent kicserélték volna sokkal jobb írókra, fantasztikus kis sorozat lett volna a Royal House of Shadows-ból. Úgy gondolom nem szabadna az ilyesfajta műveket átröppennünk, sőt szívesen olvasnék egy paranormál Ward-Kenyon-Showalter-Frost sorozatot, vagy egy fantasy Armentrout-Clare-Maas-Stiefvatert. Ti mit olvasnátok szívesen?

Tudj meg róluk többet:
Molyon

J. R. Ward, A király

Éljen a király…

Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor.

Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.
A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?

„A Fekete Tőr Testvériség-sorozat rendkívül hamar függőséget okoz: buja romantika, forró szex, szívdöglesztő vámpírok, valamint soha véget nem érő dráma” – LoveVampires.com
„Alig várom a következőt!” – Angela Knight, a The New York Times bestseller írója

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2014
Besorolás: Romantikus fantasy (?)
Sorozat: Fekete Tőr Testvériség (12.)
Oldalszám: 684
Eredeti cím: The King

Akik ismernek tudják, hogy számomra J. R. Ward olyan, mint egy istennő és csüngök a szavain, mint pióca János bácsi bokáján, aki megint tilosban horgászott! És a Fekete Tőr testvériség mindig is a legkedvesebb sorozataim egyike volt, szóval elég nehéz szívvel kezdtem bele ebbe a kritikába, mivel… A király engem nem igazán győzött meg!

A sorozat a tizenvalahányadik kötetei felé már igen sok olvasó zúgolódott, hogy hiába szól egy párról a könyv, egyszerűen a főszereplők elenyésznek a rengeteg mellékszáltól és az-az igazság, hogy A királynál megtörtént az a borzalom, hogy a mellékszereplők többet szerepeltek mint a főszereplők. Vegyük úgy, hogy Beth és Wrath a könyv körülbelül 40%-át kényszerítette ki magának (szerintem ez a szám is túlzás), míg a többiek nagyobb részt kaptak. Ami kell is nekik, hiszen Ward egyszerre körülbelül olyan 50 szereplőt mozgat meg, kiket jobban kiket kevésbé, s mellette még elő is kellett készítenie a Shadows-t is, ami nem lehetett túl könnyű, még közel 700 oldalban sem. És ennek sajnos meglátszik az árny oldala…

„– Nincs rajtad bugyi – nyögte Wrath. 
– Készültem.”

Beth és Wrath részét venném legelőször, hisz ők a főszereplők (állítólag). Eljutottunk arra a pontra, hogy egyre több kis vámpír bébi születik vagy épp növekedik a Testvériség házában és a királyné, Beth is szeretne egy aprócska lurkót, ám Wrath teljes mértékben elveti az ötletet. A férfi félti feleségét az amúgy is nagyon kockázatos szüléstől, hisz Beth félvér. Eközben a politika is próbálja seggbe harapni a királyunkat, megpróbálják leváltani.
A részük sokk volt történetileg, rengeteg adatot és konfliktust akart Ward belegyömöszölni és néha már fájt tőle a fejem. Mindenek ellen nagyon aranyosak voltak, Beth-nek nagyszerű ötlete támadt és igazi királyné módjára megállta a helyét, mikor a férje trónja volt veszélyben. Hatalmas lelki erő kellett hozzá és sok sütnivaló, én imádtam azt a részt. Wrath igen sokszor csak úgy tengett-lengett a szélben, párszor szívesen rákiáltottam volna, hogy kapj már észbe komám!!! Hála Istennek, egy idő után észbe kapott és végre király módjára viselkedett. A kisbaba naaagyon aranyos kis kölök, de meg kell mondanom, nem tetszett ez a hatalmas ugrálás az időben. Sok volt.
Viszont plusz pontocska Wardnak a hiszterektómia hatalmas ötlet volt és bár bánjuk, hogy nem lesz több királyfink, de be kell látnunk, a túlzott happy end meg a világukhoz túl mézes-mázos lett volna.

„Wrath azonban nem fogott vele kezet, hanem az arcába nyomta az ultrahangképet. 
– Látod őt? Látod a fiamat? Nagy, ugye, Beth? 
Beth megcsókolta Nalla elképesztően selymes haját. 
– Igen. 
– Nagy és egészséges, ugye? 
Beth ismét nevetett. 
– Nagy és egészséges. Teljesen tökéletes. 
– Tökéletes! – kiáltotta Wrath. – És ezt egy orvos mondja… Úgy értem, járt orvosi egyetemre. – Ekkor még Z is elnevette magát.”

Én külön veszem a régi király és királynő sztoriát, akik megint nagy részét foglaltak el, persze ennek volt oka, így könnyebben megértettük Wrath érzéseit és gondolatait. De voltak részek amik nem annyira kötődtek a jelenhez, lássuk be, ők a külön szál voltak. Amúgy nagyon furcsa volt a mostani testvérek szüleit látni.. banyeg, hogy egy-ketten mennyire hasonlítanak!

„– Beth, az isten szerelmére, leszállnál végre… 
– Válj el tőlem! 
A futás okozta fulladás ellenére Wrath hirtelen nem kapott levegőt. 
– Ne haragudj! – felelte érdes hangon – Nem jól hallottam.”

IAm és Trez nem lopták be magukat a szívembe, persze el fogom olvasni a könyvüket, de nem igazán volt az a nagy Bumm. Szívesebben olvasnék a testvérekről, vagy Lassiterről, de ki tudja? Hátha meglepetést okoznak, és Selenát kedvelem J

A könyv történeti Oscar díjját A királyban mégis Sola és Assail vitte, ez a szál tele volt akcióval, szerelemmel, viccekkel, és fájdalommal. Egyszerűen imádtam és gyűlöltem mikor egy újabb fejezet félbevágta. bevallom volt, hogy kihagytam részeket és kikutattam hol folytatódik Soláéké, mert az tetszett a legjobban. Sola költözése érthető volt és Assail védelmezése annyira cuki. Remélem, olvashatunk róluk a Shadowsban is! Illetve Sola nagyiját is újra látni akarom, mert az öreg hölgy haláli, de komolyan:

„– Asszonyom! – szólalt meg Assail. 
A nő becsukta a hűtő ajtaját, majd a mennyezetig érő szekrényhez lépett. 
– Itt nincs semmi. Semmi a világon. Mit esznek maguk? 
– Hát… – Assail azon kapta magát, hogy segítségkérőn az unokatestvéreire pillant. – Rendszerint a városban szoktunk étkezni. 
A gúnyos horkantás minden bizonnyal egy cifra káromkodás öregasszonyos változata volt. 
– Nyersanyagra lesz szükségem. 
Azzal megpördült apró, fényes cipőjén, és csípőre tette a kezét. 
– Ki visz el a szupermarketba. 
Nem kérdésnek szánta. 
Csak bámult mereven a három férfira, miközben Ehric, a gyilkos ikertestvére és Assail egyaránt szóhoz sem jutottak a döbbenettől. 
(…) 
– Nos? – sürgette a választ az idős nő. – Én nem tud vezetni. Ki visz el? 
– Asszonyom, nem akarna inkább pihenni… 
– Majd pihenek akkor, ha halott. Ki?”

Saxtont eddig nem szerettem, bár ennek egyetlen oka az volt, hogy Quinn útjában állt, szóval a Végre szeretők óta furcsa a viszonyom a kis ügyvédünkkel. Azonban amit A királyban tett Wrathért, és amiket megtudtunk róla teljesen más képben tűntette fel a férfit. Azt hiszem kezdek kicsit Saxton kedvelő lenni….

„– Beth téged bízott meg, hogy levezényeld a szertartást? 
Az angyal felállította amúgy is egy kilométeres magas gallérját. 
– Azt akarta, hogy a legszentebb személy csinálja a házban. 
– Hát szentet azt kapott, az biztos. dörmögte valaki. 
… 
– Várjunk csak, várjunk, várjunk! – V kézzel sodort cigarettájával integetett. – Én egy istenség fia vagyok, mégis téged választott? 
– Szólíthatsz lelkipásztornak… és még mielőtt Mr. Sox Rajongó túlságosan is felkapná a vizet, szeretném, ha mindenki tudná, hogy törvényes pap vagyok. Alig egy óra alatt elvégeztem a tanfolyamot az interneten, és most már felszentelt vagyok, bébi. 
Rhage felemelte a kezét. 
– Pásztorom lenne egy kérdésem. 
– Igen, fiam, te tényleg a pokolra jutsz. – Lassiter keresztet vetett, aztán körülnézett. – Szóval, hol a menyasszony? És a vőlegény? Készen állok az esketésre. 
– Ehhez nem hoztam elég dohányt. – morgolódott V. 
Rhage felsóhajtott. 
– Van vodka a bárban, testvérem…Ó, várjunk csak! Már nincs bárunk.”

Nincs cuki pillanat Zsadist nélkül a Megsebzett szerető óta! Ó gyerekek, ki nem várja egy kicsit is a Zsadist&Nalla pillanatokat, amik mindig el vannak rejtve a könyvekben? Itt is van egy jelenet, amiben Wrath látogatja meg a friss apukát, aki épp Nallát próbálja rendbe tenni.. kisebb sikerrel:

„– A karodban tartod? – kérdezte Wrath. 
Z egy ideig nem felelt. 
– Majd fogom, feltéve, hogy ezt a masnit meg tudom kötni… Várj már, te kicsi lány! Na jól van, készen is vagyunk. Rózsaszínű ruhában van, amelyet Cormia varrt neki saját kezűleg. Gyűlölöm a rózsaszínt, rajta viszont szeretem… De ezt ne mondd el senkinek. 
Wrath ökölbe szorította a kezét. 
– Milyen érzés? 
– Hogy nem utálom a rózsaszínt? Kibasz… izé… totálisan férfiatlan.”

És végül, de nem utolsó sorban a könyv legnagyobb komikusa… Lassiter. Kevés szerepe volt, de ahol szerepelt, ott nagyot alkotott. Sosem fogok tudni többé Elvist hallgatni röhögés nélkül. Szerzek én is egy olyan google diplomát, mert egyszerűen imádom Lassitert, a stílusát és mindent, ami hozzá tarozik. Wááá Ward jöjjön már Lassiter könyve! Plííííz!

„Wrath álla leesett, de Beth beléfojtotta a szót. 
– A családunk előtt. Egy igazi, élő pappal. 
Lassiter felemelte a kezét. 
– Boldogan állok szolgálatodra. Mellesleg kereszteléseket is vállalok. Csak mondom.”

Xcorról és Laylaról nem írok… őket egyszer en nem kedvelem, sőt kimondottan gyűlölöm őket. Layla egy hátba támadó ribi, aki a kezdetek óta valakinek az ágyába akar már jutni, Xcor meg meg akarta ülni Wrath és miatta majdnem Quinnek lett annyi. NEM BOCSÁTOK MEG!

„– Most pedig te, Beth, kijelented-e, hogy ezzel az idegesítő, izomagy seggfejjel házasságot kötsz? Szeretni és tisztelni fogod, őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, hitetlenül el nem hagyod, hozzá hű leszel holtodig vagy holtáiglan?”

A könyv végezte, és hogy Wrath megtette azt az égbe kiáltó hatalmas reformot, hogy véget vetett a monarchiának… én csak néztem, mint az a bizonyos a moziban! Egy hatalmas fricska az elitnek és egy esély, hogy a népe a 21. században éljen és tovább fennmaradjon. Hisz a sorozat eleje óta szembesülünk vele, hogy a vámpír társadalom iszonyatosan elmaradott és sznob. Pont itt volt az ideje, hogy valaki tegyen ellene. De ezt a könyvet rengeteg mai politikussal elolvastatnám, mert a könyv végén nyer értelmet, hogy mit jelent az ha valamit elengedsz és az visszatalál hozzád, ha tényleg a tied volt. Mert Wrath esélyt adott a népnek, szavazati jogot és ezért a nép visszaadta a trónt. Nem tudom, mit mondhatnék el róla, talán annyit, hogy ez a rész volt az EGYIK kedvencem.

„– A rám ruházott hatalomnál fogva, hála a Google-nek, házastársakká nyilvánítalak benneteket! Megcsókolhatod a feleségedet.”

Végezetül pár szót szólnék még Lukács Lászlónéról, akinek neve nem idegen az FTT rajongók számára, mivel ő fordítja a könyveket. El kell mondanom, hogy az Ulpius talán egyetlen nagyszerű fordítója, aki sose engedne ki rossz munkát a kezei alól. Minél több Lukács Andreát szeretnék a fordítók közé, mert amit Magyarországon fordításnak hívnak az egy CTRLC, CTRLV a google fordítóban! Illetve innen üzenem a kiadónak, hogy ha be meri fejezni a sorozat kiadását, rájuk fogom uszítani a kutyusomat (és nem, nem egy palota pincsi).

"– Hol van a feszület? 
Assail megrázta magát? 
– Tessék? 
– Maguk nem katolikusok? 
Drága hölgyem, még csak nem is vagyunk emberek, gondolta. 
– Nem, attól félek, nem. 
Erre olyan átható tekintet nyársalta fel, mint egy lézersugár. Aztán Erichet és a testvérét. 
– Ezen változtatni fogunk, ez Isten akarata."

Jöjjön a következő rész, ez meg Ivy akarata :)

A borítóról csak annyit, hogy… banyeg ezerszer jobb, mint az angol. Azt a fejet (lásd lejjebb) a rémálmaimban látom újra, de igazán örülnék neki, ha kemény kötésben lehetne venni, mert egy-két részem mosott rongy :S

Vámpírokban és vérben gazdag jó olvasást kívánok hozzá!

Tudj meg róla többet:
Molyon
Ulpius-háznál