Kae Nemtudommegjegyezni Westa - A démon és a papnő

Mortua egy vidám, szeleburdi papnő. A szellemek kegyeltjeként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál…
Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.
A szellemek egész életében mellette álltak – de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?

Vajon fellobbanhat-e szerelem ennyi küzdelem között? A szellemek legyenek minden régi és új olvasóval!

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Besorolás: fantasy
Sorozat: -
Oldalszám: 456
Eredeti cím: -

Egy újabb magyar csemege, ami a kezeim közé került, egy Aranymosáson nyertes, s megjelent könyv. Az eddigi nyertesekkel igen szélsőséges a kapcsolatom, míg Tavi Kata és Kemese Fanni műveitől a falra tudok mászni, Benina például hatalmas kedvencem. Ezért is vettem félve a kezembe ezt a könyvet és az az igazság, hogy Kae Westa Benina mellett kapott helyet.

„– Fiatal vagy még. Ha azért szenvedsz, hogy jobbá tedd a világot, vagy mint én, hogy ne tedd rosszabbá, az dicséretes. De ha a szenvedés kedvéért szenvedsz, annál nagyobb ostobaságot el sem tudok képzelni.”

A történet Valianról , a démonról szól, aki az emberek világába jött, hogy egy régi, s véres jóslatot megakadályozzon, illetve a könyv elején még gyermek Mortuáról szól. Mindkét karakterábrázolás lenyűgöző, élnek, növekednek, és teljes karakterfejlődésen mennek keresztül. Valiannak ott van a gonosz oldala, ami ellen belső csatát folytat, s mindemellett az emberi világ ármánykodásával is szembetalálja magát. Szokásos bezárkózott, morgolódós, magának való főszereplő.

Mortua már nehezebb eset volt számomra. Mivel a könyv éveket ölel fel, először, mint mosolygós, tényleg szeleburdi kislányként jelenik meg, utána pedig, mint egy elkényeztetett kis mindenki imádott papnőcske, aki az agyamra ment… Még korai!

Szóval főhőseink egy évekkel ezelőtti közös kaland után, szétválnak, de az események láncolata újra egymáshoz sodorja őket, mikor a szellemek, akik vezérlik és védelmezik a papokat egyszerűen eltűnnek. Így hát Valiannak és Mortuanak a feladata, hogy utána járjanak mi történt a szellemekkel és megoldják a problémát.

„Takarodj ki a fiamból, patkány! – sziszegte.”

Nem akarom ledegradálni a könyvet, igazán tele van cselekményekkel, van itt küldetés, hullagyalázás, varázslás, földcsuszamlás és hatalmas háború, ahol szinte mindenki meghal… De akkor mégis mi a problémám vele? Egyszerű… néha a feladat megoldása ott van a szemük előtt, épp csak ki nem böki azt. Ilyen például Lyr „árulása”, vagy épp, hogy ki a halál is áll az egész szellemeltűnések mögött. Aztán itt van ez a dolog, hogy Valian egy démon… hát nem akarok senkit megsérteni, de szerintem SEMMIT nem tett hozzá a történethez.
Elmondta, hogy démon és ezért miféle undorító, mocskos dolgokat tett, jobb az érzéke meg gyorsabb a sima embereknél, de ne már. Tökéletesen lényegtelen volt, hogy Valian ki a pokol, csak Kea Westa csak jobban bezavart ezzel az értelmetlen kisiklásával.

”…két választásod van: vagy szó nélkül beállsz a hátam mögé, vagy hozzáteszed, hogy igenis, nagymester.”

Mortuáról annyit, hogy ennyire gyerekes, picsogós, a sarkára ki nem álló lányt rég nem láttam. Tipikus az a kis főhősnő, akinek azt mondják, hogy Gyere, ülj ide, de ne állj fel, mert akkor bajt hozol a saját, a pasid és az országod fejére is. Ő mégis feláll és elmegy körbenézelődni a közeli erdőben.

A mellékszereplőkön néha sírni tudtam volna, nem azért mert rosszul megformáltak lennének, ezt természetesen hozzátenném. Csak éppen annyira tipikus embereket formáztak meg… Anira a jótündér-keresztanya, aki segít a bajbajutott idegen lénynek, Brietta a főnökébe megszállottan szerelmes lányka, a Nagymester Loghor, aki elvett már egy nőt ezért sajnos nem lehet együtt Briettával, aztán a Sharduk, aki gonosz volt, de a végén jóvá válik és feláldozza magát…

„Szokatlan, élvezetes táncot járt, ami szinte semmiben nem hasonlított korábbi csatáira, ahol vérgőztől mámorosan vagy épp kegyetlen céltudatossággal küzdött. Sosem volt még olyan tisztán tudatában az erejének, mint most, amikor visszafogta. Életek urává tette magát, amikor megkímélte őket, és érezte, hogyan lazulnak el Mortua nekinyomódó hátizmai, amint a lány félelme lassan bizalomnak adja át a helyét.”

És végül, ami a legeslegjobban kiborított a szerelmi háromszög… Na szóval úgy áll a dolog, hogy Mortua szerelmes Valianba, Valian meg tagadja, de MINDENKI látja, hogy halálosan szerelmes Mortuaba, de hátat fordít a lánynak. Akkor megjelenik a másik srác, itt most a kedves, gyengéd gyógyító pap, Morkai, aki évek óta messziről szereti a lány, de épp a csatába indulván be is vallja. Természetesen, ha másnak is kell a kis lencsibaba, akkor már Valian is fellép, mint alfahím, és veri a mellkasát a nőért… Valaki lőjön le!
Olyan sok író használja a szerelmi háromszöget, de be kell vallanom, mint olvasó, hogy ez engem teljes mértékben kiborít. Gondolkozzunk már emberek, általában a lányok, akik a könyvekben szerepelni az adott pillanatig olyan szinglik, mint egy fehér holló egy night klubban, aztán hirtelen két pasinak is kell? Álmaidban…
Aztán ott van az is, hogy mennyire idegesítő, hogy dönteni kell… igen dönteni kell, hogy akkor most TEAM XY, vagy TEAM YX, aztán jönnek a kis sikoltozós tinicsajok és összevesznek rajtuk. Aztán meg csak a sírás és fogcsikorgatás jön, mikor a főszereplő hölgy nem azt választja, amelyiket mi szerettük volna… megéri? Nekem nem!
Nem azt mondom, hogy nem lehet használni a három vagy akár többszögezést, de drága Íróim, lehet ésszerűen és jól is használni.

A könyv végéről… hát engem teljes mértékben lenyűgözött vannak, akik nem bírják ezt a mindenki meghal dolgot, de én imádtam! Hatalmas pacsi Kaenek, bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett… de talán ha tényleg MINDENKI meghalt volna, talán még jobb :D

„– Nem búcsúzunk, lovag! – vágott közbe Loghor. – Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességedet, és megtiltom, hogy bele merészelj halni!”

De természetesen a sok rossz mellett amit felsoroltam nem hagyhatom ki a jókat sem. Kae nagyon jó cselekményíró, folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó figyelmét. A megfogalmazás szerintem nagyon illik a világhoz és ha már itt tartunk, szerintem egy nagyszerű világot épített fel. Nekem mindigis tetszett ez a középkorias stílus, kicsit Robin LaFevers A halál szépséges szolgálóleányai sorozatot juttatja eszembe.

„- Ennek így semmi értelme! Fogadjunk, hogy Szárnyas már réges-rég bent csücsül, és rajtunk röhög. Álmos vagyok, éhes vagyok, és most már igazán kezd betelni a pohár! Be akarok menni oda, és kérdőre vonni a szellemeket, hogy mit szórakoznak velünk! 
Felnézett az égre, és félig kérdőn, félig vádlón tárta szét a karját. 
- Itt vagyok! - kiáltotta - A fenébe is azt ígértétek, hogy visszatértek ha eljövünk Elarhonból! Eljöttünk, most már segítsetek! 
Vártak egy kicsit, de semmi nem történt, csak a fehér levelek hunyorogtak a földöntúli virágfényben. 
- Tudod - jegyezte meg Valian - ha a Szárnyas hallotta ezt a túloldalon, most nyilván tényleg rajtunk röhög. És gyanítom, hogy hallja, méghozzá a mágus cimborájával együtt.”

Úgy gondolom Kae Westa (a végén tényleg megtanulom végre a nevét…) azon magyar írók egyike, akin látszik, hogy elsőkönyves, de az is látszik, hogy előbb vagy utóbb még sok meglepetést fog okozni nekünk. Ez pedig nem szégyenletes, senki ne értse félre, én nem lehordani akarom, ha azt tenném akkor kapna egy Ballépések –szerű bejegyzést. Én azt mondom, ott van valahol egy írói véna benne, egy kis tehetség, tovább kell dolgozni rajta. Senki sem úgy született, hogy J. R. R. Tolkiennek hívják… Ajánlom minden magyar írónak, vagy írópalántának, hogy járjon el írói közösségekbe, olvasson sokat és ne felejtkezzen el a klasszikusokról, ők tudtak írni.

Összességében egy nem rossz magyar könyvet csuktam be, nagy valószínűséggel nem ez lesz az írónő remekműve, de kezdetnek nem rossz. Azok, akik szeretik a fantasy, a Robin LaFevers könyveket, vagy épp a hullagyalázást mindenképp kapják el a könyvet. Hatalmas csalódást nem fog okozni, aranyos kis történet, olvassátok el!
Amúgy Kae kint lesz az idei Könyvesztiválon, és ha nem tévedek 25.-én 5-től dedikál a Könyvmolyképző standjánál.

U.I.: Be kéne vezetni egy névjegyzéket, amiből választhatnak az írók álnevet, én már bírom megjegyezni őket, Kea vagy Kae, On Sai, Benina...

Tudj meg róla többet:

Molyon
Könyvmolyképzőn
Az írónő FACEBOOK oldala

És végül egy kis részlet az írónővel folytatott Interjúból, amit a MEDIA-ADDICTNAK adott:
(a teljes interjú az alábbi oldalon: LINK) 

- Te is írói álnevet választottál, méghozzá olyat, ami eléggé eltér a polgári nevedtől. Hogy jött a Kae ötlete? No és hozzá a Westa?

Viszonylag hosszan vacilláltam a névkérdésen, mert szimpatikusnak tartom, ha magyar szerző magyar néven publikál. Annak, hogy végül bort iszom és vizet prédikálok, két oka van. Egyfelől, mire eljutottam a megjelenésig, amatőr netes írói közösségekben már sokan így ismertek meg, akiknek a polgári nevem semmit sem mondana. Másrészt ez a bizonyos polgári név eléggé hasonlít egy népszerű gyermekkönyv-író nevéhez, a lánykori nevemen pedig nem szívesen publikálnék.
A KAE egyébként egy autó rendszáma volt, ami sok évvel ezelőtt megütötte a szemem. Később, amikor különböző írós oldalakra regisztráltam, rögtön ez jutott eszembe, és mivel rövidnek találtam, hozzácsaptam a „Westu” utótagot. Idővel kiderült számomra, hogy a Kae tényleg egy létező név, a Westu pedig minimális változtatással csak az utóbbi időben alakult Westává.

- Együtt indultunk az I. Aranymosáson, ahol mindketten elhasaltunk. Te hogy dolgoztad fel azt a bizonyos negatív lektorit?

Pofára esés volt, bár számítottam rá. Azt hiszem, kijózanodtam tőle. Akkor és ott néztem vele szembe, hogy tényleg többet szeretnék, mint a fióknak meg az internetnek írogatni, és jelenleg kevés hozzá a tudásom. Teljes lendülettel belevetettem magam a tanulásba: felkutattam egy csomó szakirodalmat, jelentkeztem a kiadó íróiskolájába, és egymás után négy évben is részt vettem az SFmag által szervezett Fantasztikus kéziratok éjszakáján.

- És milyen jól tetted, a munkád meghozta a gyümölcsét. Apropó, íróiskola. Milyenek a tapasztalataid?

Három kurzust végeztem, az első kettő után el is némultam egy rövid időre, bár más-más okból. Az alapozó után – ahogyan arra figyelmeztettek is – fel kellett dolgozni a szemléletváltást, azt, hogy megnövekedtek a magammal szemben támasztott elvárásaim, és egyelőre képtelen voltam megfelelni nekik. A leírás kurzusnál merőben más helyzet állt elő: még a vége előtt megszületett a kislányom, így egy időre értelemszerűen kivontam magam a forgalomból. A párbeszéd kurzust már nem kísérték hasonló szünetek, sőt, azután igazán belendültem.

- Az íróiskolában megszerzett tudásod alapján írtad át úgy A démon és a papnőt, hogy a kiadó végül pozitív lektorival honorálta a munkádat. Ez a sztori tényleg megdolgozott azért, hogy igazi – ahogy te írtad Facebookon – “fél kilós könyv” legyen belőle.

Bizony, és fontosnak tartom kiemelni, hogy a munka nem kizárólag az enyém volt. Az amatőr oldalakon eltöltött évek alatt összeverbuválódott körülöttem egy egészen kivételes csapat, akiknek a véleményére, javaslataira, egyáltalán, sokadik ellenőrző átolvasására bizton számíthattam, és számíthatok azóta is. Ők voltak azok, akik előbb hittek bennem, mint én saját magamban – és gyanítom, azért ők is lemérik majd a könyvet, hogy csakugyan fél kiló-e, ahogyan az egyik könyváruház weboldalán írták.

- Kiknek ajánlanád elolvasásra A démon és a papnőt?

Több olvasómnak is ez a regény volt a kapu a fantasy felé, így azt tanácsolnám, aki idegenkedik a műfajtól, az se vesse el azonnal. Ugyanakkor, amíg ez egy romantikus történet, a hangsúly az eseményeken van, nem egyszerűen annyi a tét, összejön-e az a bizonyos démon azzal a bizonyos papnővel. Ettől még a szereplők is kiemelt figyelmet kapnak, vagyis ha valaki szeret magának kedvencet választani, és izgulni a sorsáért, jó helyen jár – és készüljön fel lélekben, mert előfordulhat, hogy végül gyászolni fog.