Sarah J. Maas - A tűz örököse

„Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél. Azt kívánom, hogy az legyén, akinek születtél. Királynő.”

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot…

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd' megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku ráeső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: fantasy
Oldalszám: 660
Sorozat: Üvegtrón (3.)
Eredeti cím: Heif of Fire
Hogyan jutott el hozzám? Egy sorozat harmadik kötete

Egyetlen kérdésem van, mi a fenéért vártam én ennyit azzal, hogy elolvassam ezt a könyvet?

Be kell vallanom a második könyv vége felért egy arculcsapással, és nehezen vettem rá magam, hogy a harmadiknak nekikezdjek. Arról nem is beszélve, hogy pletykák keringtek egy új álompasiról, akiről hallani sem akartam, egészen addig míg nem találkoztam vele személyesen…

„– Mennem kell. Össze fogom gyűjteni az udvarom, az udvarunk maradékát, és együtt felállítjuk a legnagyszerűbb hadsereget, amit a világ valaha látott. Minden szívességet és adósságot be fogok hajtani, amivel Celaena Sardothiennek, a szüleimnek, a családomnak tartoznak. És aztán… – A tengerre nézett, hazafelé. – Aztán lerázom a csillagokat is az égről.”

Nos ott vesszük fel a fonalat, hogy Celaena megérkezik Wendlynbe, hogy teljesítse Adarlan királyának legújabb öngyilkossággal felérő küldetését. A harmadik könyv négy szálon is fut, az egyik Celaena küldetése Maeve-nál, hogy minél többet tudjon meg a rémkulcsokról, a mások Mannon szála, és én személy szerint ketté vettem, Chaol és Dorian szálát.

„ – Mindannyian kockáztatunk valamit. – Már alig hasonlított egykori önmagára, a jó barátra, akivel Chaol együtt nőtt fel. A herceg rápillantott a zsebórájára.
– Mennem kell. – Elindult a lépcső felé, arcán nem látszott félelem vagy kétség.
– Ma elmondtad nekem az igazságot, ezért én is elárulok neked valamit: ha ez azt is jelentené, hogy újra barátok lehetünk, akkor sem fordítanám vissza az időt – nem akarok az lenni, aki voltam. Ez meg… – Fejével a szétszóródott kristályok és a tál víz felé bökött. – Szerintem ez is egy jó változás. Ne félj tőle! 
Dorian távozott, és Chaol hiába próbált mondani valamit, nem jött ki hang a torkán. A döbbenettől. Mert amikor Dorian beszélt hozzá, már nem egy herceg nézett vissza rá. 
Hanem egy király.”

A legjobb természetesen Celaena küldetése volt, ahol rengeteg új mellékszereplőt avathattunk, illetve egy új oldaláról ismerhetjük meg kedvenc főhősünket. Celaena végre szembenéz tündér voltával, és a fájdalmas múlttal, mikor még Aelin hercegnő volt. Rengeteg visszaemlékezést kaptunk, és így megismerhettük Aelin szüleit, és azokat az embereket, akik az életüket adták az uralkodó családért.
Emellett többet megtudtunk a tündérek világáról. Leginkább a félvérekről, akiket szinte azonnal a szívébe zár az olvasó, hisz olyan kedvesek Celaena-val, és mindenki mással.
Ééés igen….  nem hagyhatom ki a harmadik könyv legeslegjobb karakterét sem, a híres-hírhedt Rowant sem, akit először gyűlöltem a beteges kiképzési módjai szerint, majd a Celaena kiégési jelenete után azonnal megszerettem. De most már kissé bajban vagyok, ugyanis már nem tudom kinek az oldalán álljak. Az első részben teljes mértékben Team Dorian-os voltam, de beláttam a második részben, hogy Chaol sokkal jobban illene Celaena-hoz. Viszont most kétségbe vagyok esve, mert bár még mindig szeretem Chaol-t, de most már szerelmes vagyok Aedionba, és rajongóként imádom Rowan-t. Mi lesz most velem?
Imádtam Rowan és Celaena jeleneteit, főleg az utolsó nagy csatát, amikor végre láthattuk az igazi Aelint, az erejét, amivel még Maeve-t is sikerült halálra rémítenie. Azt hiszem még sok meglepetést fog okozni nekünk ez a tündérfiú.

„- Legalább ha a pokolba mész – szólt Rowan(..)- akkor együtt leszünk.”

Manon részeihez nem tudok sokat mondani, szinte mindegyiket kihagytam, mert egyáltalán nem érdekeltek. Ezt később biztos meg fogom bánni, de nem bírtam elolvasni….

Doriant nagyon-nagyon sajnáltam, Sorcha nem érdemelte azt amit kapott, bár szerintem egyáltalán nem illett Dorianhoz. Engem egy kicsit jobban felzaklat, hogy nem tudom mi lesz a mi drága hercegünkkel azok után, hogy megmentette Chaolt és amit az apja tett vele…

„Celaenának csokoládét hozott, mivel állítása szerint meg volt sértve, hogy Celaena a távollétét rendes szülinapi ajándéknak tartotta. 

Celaena megpróbálta megölelni, de Rowan nem akarta, és ezt meg is mondta neki. Azért később a fürdőszobából kijövet a széke mögé lopózott, és egy cuppanós csókot nyomott az arcára. Rowan elhessegette, és morgolódva törölgette az arcát, de Celaenának az volt a gyanúja, hogy a védőbástyái mögé engedte őt.”

Chaol végre kezd visszatalálni a régi önmagához, és nagyon jó, hogy próbál még így is Celaena-nak segíteni, de látszik rajta, hogy nagyon kivan. Hisz egyfelől Dorian-t kell védenie, ő a barátja és a királya. De másfelől ott van Celaena, a szerelme, aki viszont az ellenfelük. Nem egyszerű most szegénykémnek.
Azonban jó szövetségesre talál Aedion személyében, akit a világ Adarlan királyának szajhájaként emleget, mivel átállt Adalran oldalára, és aki nem mellesleg Aelin unokatestvére. Chaol és Aedion jeleneteit imádtam, látszik mindkettőjükön, hogy szeretik az uralkodójukat, hűségesek és mindketten nagyon jó harcosok. Nagyon remélem, hogy Aedionnak sikerül kiszabadulnia, és végre találkozhat oly sok év eltelte után Aelinnel.

„Celaena is kinyújtotta kezét Aelin felé, ujjaik összeértek. 
És talpra állt.”

Nagyon-nagyon várom a negyedik kötetet, mert rengeteg kérdés, és lezáratlan ügy maradt. Arról nem is beszélve, hogy Celaena nem tudja mi is történt Adarlanba, így nem tudhat sem Chaolról, sem Dorianról, sem arról, mik történtek Adarlanban.

„– Nagyon kevés érdeklődést mutatnának az irányodban, mert megöregszel és hamarosan leépülsz, ezért nem éri meg az erőfeszítés, hogy meghódítsanak téged. 
 Celaena a szemét forgatta. 
 – Gyilkos humor.”

Kíváncsi vagyok mi lesz Chaollal és Celaena-val. És nagyon-nagyon várom, hogy még többet tudjak meg Rowanről, szóval hol van már az a negyedik rész??

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Még mindig imádom

Ajánlom: A fantasy szerelmeseinek és a sorozat imádóinak

Figyelmeztetés: Rengeteg szexi pasi, aki közül nem könnyű választani…

Tudj meg róla többet:

Könyvmolyképző

Moly

Érdekesség:

Mostanság hódít a híres sorozatokból (film, könyv, sorozat) készülő színezőkönyvek, az Üvegtrónból is készül egy ilyen mestermű:

Karen Marie Moning - A felföld ködén túl

Egy csábító skót földesúr…

Az egész királyság csak úgy ismeri, Hawk, a Héja, a csatamezők és a női szalonok legendás ragadozója. Érintésének egyetlen nő sem tud ellenállni, de senki sem férkőzhet a szívébe, míg egy bosszúszomjas tündér át nem ráncigálja Adrienne de Simone-t a modern Seattle-ből a középkori Skóciába. A túlságosan is merész, túlságosan is egyenes lány még egy idegen évszázad foglyaként is leküzdhetetlen kihívást jelent a XVI. századi csábítónak. Bár házasságra kényszerülnek, Adrienne megfogadja, hogy távol tartja magától Hawkot…

Egy nő, aki az idő foglya…

A hírhedt uraságot csak tökéletes „nem” fogadja a lány tökéletes ajkán, de Hawk megesküszik, hogy felesége vágyakozva fogja suttogni a nevét, és könyörög a szenvedélyért, amit lángra lobbant benne. Nem állhat közéjük sem idő, sem távolság, el fogja nyerni a szerelmét! Bár Adrienne nem biztos abban, hogy helyes engednie a szívében ébredező érzelmeknek, kétségeinél erősebbnek tűnik Hawk elszántsága, hogy maga mellett tartsa a lányt…

Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi romantikus
Oldalszám: 5316
Sorozat: Felföldi krónikák (1.)
Eredeti cím: Beyond the Highland Mist
Hogyan jutott el hozzám? Barrons, Moning, Mac és alapjáraton Tündérkrónikák fan vagyok.

Ez meg mi a halál volt?

Tisztázzuk a bejegyzés legeslegelején, hogy Morningot imádom, egy olyan világot hozott létre, amely emberek milliót volt képes elrepíteni a valós világból. S nem mellesleg, ez a nagyszerű író hozta létre Barronst, már csak magában megéri, hogy koronát helyezzünk Moning fejére. Éppen ezért nem értem, hogy mégis mi a fene volt ez?

Az elején azt hittem, hogy csak egy vicc, és visszatérünk a megszokott Moning stílushoz. Persze, tudom, hogy ez egy korai műve az írónőnek, de ez… ez valami borzalom volt! Ha bárki is a Tündérkrónikák szintjét várta, az inkább azonnal dobja messzire a kötetét, mert még a sorozat borítójáig sem ér fel.

„– Akaratos nőszemély vagy, és én szeretnék egy ilyen akaratos nőszemély vágyának tárgya lenni. Szeretném, hogy éppolyan elszántan add nekem a bizalmad és a hűségedet, ahogy most megtagadod tőlem. Érett férfi vagyok, Adrienne. Türelmesen udvarolok majd – de udvarolni fogok neked!”

A főszereplőnk, Hawke, a Héja egy iszonyatos férfi karakter, akit egyáltalán nem tudtam megszeretni. Egy öntelt szemétláda, aki már átesik a ló túl oldalára. Azt hiszi, mindenki maga alá élvez, a puszta látványától, a nőkkel úgy bánik, mint a mosogató ronggyal. A múltja sem igazán tudott meghatni, bármennyire is sajnálatos az, amire a király kötelezte. Azonban kicsit úgy éreztem, hogy az egész női nemet akarja büntetni azért, mert egy rossz kurva ráparancsoltatott a királlyal.

Arról már nem is beszélve, hogy Hawke pont olyan, mint egy gyerek, az a játék kell neki, ami nem az övé, azzal a kisállattal akar játszani, amelyik nem akar vele, és azt a nőt akarja, amelyik végre nem őt szeretné.

Adrienn nem létezik. Lehetetlenség, hogy valaki ennyire gyorsan átlendüljön azon a gondolaton, hogy visszautazott az időben, és épp egy embertelen, szadista állat kényszeríti férjhez. Sikítania kellett volna, kiakadnia, hisztiznie. Nincs olyan ember, aki nyugodtan elkönyvelte volna, hogy jó, oké, visszautaztam pár évszázadot. Na és? Sajnos nem éreztem úgy, hogy ez megtörténhetett volna. Jó, tudom, mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem történik meg, de vannak könyvek, például az Outlander, ami képes volt elhitetni velem, hogy a főszereplő hölgy TÉNYLEG utazott az időben.

„– Igazad van, tényleg akarlak… 
A férfi megdermedt. 
– Tényleg? 
– … a szobán kívül tudni – folytatta a lány.”

A cselekmény végül is semmiről sem szól… annyit ír le, hogy van egy sértődött tündérünk, aki meg akarja szívatni azt a férfit, aki a királynője szerint a legnagyobb és legcsodálatosabb férfi a világon, ezért hoz neki egy lelkileg sérült nőt. A könyvben a két férfi küzdelme megy szerencsétlen Adrienneért, aki értetlenül áll az egészhez, hisz régi sérelmei miatt nem bízik a férfiakban.

Legjobb barátnőm előre jelezte, hogy ne várjak túl sokat a könyvtől, de azért ekkora iszonyatra sem számítottam. Egy-két mondatnál én szinte dőltem a röhögéstől, volt hogy háromszor visszaolvastam, hogy vajon én vagyok-e a hülye, és rosszul értelmeztem a mondatot… De nem! Sajnos a könyvben érződik, hogy Moning még nem kiforrott, ha szabad mondanom, kezdő íróként vetette papírra, amivel nem is lenne probléma…. ha nem a Tündérkrónikákkal találkoztam volna először.

„– Azt mondják, szép, mint egy ifjú isten, és igen gyakorlott a csábítás művészetében! 
– Hírhedten gazdag, és azt mesélik, a kastélya maga az élvezetek hona! 
Adrienne pislogott egyet. 
– Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával. És csak az enyém! Édes jó Istenem, mivel érdemeltem ki én ezt? – morfondírozott hangosan.”

A mellékszereplők igazából elég feledhetőek voltak, Grimmről, mindig a Grimm testvérek jutottak eszembe, és igazából se nem jó, se nem rossz barát nem volt. Inkább olyan kis semleges személyiség. Talán akiket tényleg sikerült megkedvelnem az Lydia és Tavis volt, meg a bénázásuk a kávéval. Adamet nem igazán tudtam megérteni, de végül is egy tündérről beszélünk, tőlük pedig a racionalitás elég messze áll.

Az egyetlen dolog, ami nagyon tetszett és kiemelném, az a végén található parancs, amit Hawke mondott Adamnak. Istenem, iszonyat részletes volt, és akik a tündérkrónikákat olvasta, tudja, hogy a tündérek bármit megtesznek, amit akarnak, és mindig keresik a kis kapukat. Ténylegesen izgultam, hogy Hawke elrontja-e, de elég vicces kis helyzet volt.

„– És mit kívántál, Grimm? 
– Hawk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel tette fel a kérdést, amivel a nőügyeit szokta intézni. 
Grimm lassan, ráérősen elmosolyodott. 
– Egy lányt, aki nem akar téged. Egy csinos, nem, egy földrengetően gyönyörűlányt, aki okos és bölcs is a tetejébe! Olyasvalakit, akinek tökéletes az arca, tökéletes a teste, és a tökéletes szájacskájával tökéletesen mondja neked, tökéletes barátocskám, hogy: nem. És azt is kívántam még, hogy hadd nézhessem végig a csatát!”

Természetesen happy end, a könyv vége, de egyben egy elég szomorú pillanata is volt az életemnek, mikor letettem a könyvet, ugyanis soha életembe nem hittem volna, hogy azt fogom leírni egy Moning könyvről, hogy ez bizony gyenge volt. Nem csak mint fantasy könyv, hanem mint skót romantikus könyv is, kapásból harminc másik, sokkal jobb skót könyvet tudnék megnevezni.

Összességében tehát elmondhatom, hogy A felföld ködén túl nem túl nagy durranás, sőt, akik szerették a Tündérkrónikát, őket kérem, hogy ne olvassák el! 

Értékelésem:

Történet: 5/2

Borító: Öhm...

Ajánlom: bárkinek, aki NEM olvasta a Tündérkrónikákat, és azoknak, akik SOHA életükben nem olvastak még skót történelmi romantikust

Figyelmeztetés: talán az évem eddigi legrosszabb olvasmánya...

További linkek:

Moly.hu-n