Amie Kaufman, Meagan Spooner - Lehullott csillagok

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. És egyszer katasztrófa történik: a hatalmas, luxusűrhajó valami kirántja a hiperűrből, és a jármű a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen élik túl a katasztrófát, és úgy tűnik, hogy rajtuk kívül senki más nem él az égitesten. 
Lilac az univerzum leggazdagabb emberének lánya, Tarver ugyanakkor nincstelenségből indult. Fiatal kora ellenére már háborús hős, aki régen megtanulta, hogy a Lilac féle lányok csak bajt hoznak ez ember fejére. Mivel csak egymásra számíthatnak, együtt kell működniük, hogy átjussanak a kísértetés vidéken, melyen túl talán segítséget remélhetnek. 
És egyszer csak, a körülmények dacára, Lilac és Tarver ráébred, hogy furcsamód volt valami haszna is annak a tragédiának, ami egymáshoz sodorta őket. Mivel a valódi világukban nem lehet közös jövőjük, így azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon nem lenne-e jobb örökre itt maradni? 
Minden megváltozik, amikor rájönnek, hogy mi a titka a lépteiket kísérő, hátborzongató suttogásnak. Lilac és Tarver talán elhagyja ezt a bolygót, de azt biztos, hogy már nem ugyanazok, akik korábban ide érkeztek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Besorolás: disztópia, sci-fi
Oldalszám: 488
Sorozat: Lehullott csillagok (1.)
Eredeti cím: These Broken Stars
Hogyan jutott el hozzám? A könyvfesztiválon hívta fel rá a figyelmemet Raven, és annyira megtetszett a borító, hogy megvettem, hátha…

Nem az én stílusom, nagyon nem az én stílusom…
A sci-fi olyan messze áll tőlem, olyan messze, mint a fővárosi plázacicáktól a tehénfejés, de azért megkeményítettem magam. Elolvastam. És nagyon élveztem.

Először is adott nekünk egy papa pici lánya, akit mindennel elkényeztetnek, mégis az apai szeretet már túlment azon a határon, ami még egészséges. Szóval Lilac, - igen, tényleg úgy hívják a főszereplőcsajt, hogy orgona, - nem barátkozhat akárkivel, különben a kedves papa elküldi a csatatérre, és megöleti. Azonban az egyik unalmas gazdagoknak tartott estéjen találkozik Merendsen őrnaggyal, a hős katonával.

„Tarver megölne, ha tudná, hogy ilyen felelőtlen voltam. 
Visszafordulok a világító rúdért, ami csörömpölve esett ki a kezemből, amikor földet értem. 
Előrehajolok, hogy felvegyem, és egyszerre megfagy bennem a vér. 
Egy arc van előttem.”

Tarver Merendsen a való világból jött, nem a fényűző arisztokraták csili-vili látomásából. Két alapjában véve elég különböző főszereplőnk van, akik egy űrhajóbaleset miatt kerülnek egy látszólag lakatlan bolygóra. Az Icaruson kettőjükön kívül senki sem élte túl a balesetet, így egymásra utalva próbálnak meg túlélni és kiutat találni.

„– Reggelit, LaRoux kisasszony? – kérdezi udvariasan. 
Fel tudnám pofozni! 
Istenem, meg tudnám csókolni – mégsem hagyott magamra! 
Ha odahaza lennék, akkor méltóságteljesen, síri csöndben kivonulnék a szobából, és keresnék egy helyet, ahol háborítatlanul összeszedhetem magam.”

Innen válik érdekessé a történet, Lilacnak szembe kell nézni a valódi természettel, a gyaloglással és rossz kajákkal. Tarvernek pedig azzal, hogy most nem csapat katonával, hanem egy elkényeztetett kislánnyal kell túlélnie a vadont… ami sokkal, de sokkal nehezebb feladat.

Mellékszereplőkről nem nagyon beszélhetünk, hisz mindenki halott rajtuk kívül a bolygón – vagy mégse?

„A harag pajzs, és ha leeresztem, darabokra török.”

Külön kiemelném Lilac-ot, aki nagyon sokat változik a könyv kezdete óta, szembenéz a félelmeivel, és többé, nem az a gazdag kislány lesz, akivel először megismerkedhettünk. Sokat fejlődött, és azt hiszem a legjobban akkor kedveltem meg, mikor visszament a holtakkal teli űrhajóba gyógyszerért.

„A suttogások ott vannak, és most hiába hallgatnak, mindketten tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.”

A cselekményről ennél többet nem merek elárulni, de voltak itt idegen lények, túlélés, halál, szellemek, minden, ami csak kellhet. Igazából nem tudom eldönteni, hogy egy sci-fivel vagy egy fantasyval volt-e szerencsém, találkozni, így hát biztosra azt állíthatom, a két műfaj szerelemgyermekét olvashattam el, ami néhol furcsa, néhol szinte megrázó volt.

SPOILER!!!
Végülis hány olyan íróval találkoztunk, aki képes megölni a saját főszereplőjét?? SPOILER VÉGE!

„– Esik az eső – mondom az alvástól rekedt hangon. Megköszörülöm a torkom és ismét megpróbálkozom. – Nincs semmi baj. Egyenesen a felhőkből, csak neked. 
Összeráncolja a homlokát, és még mindig előrehajol, hogy védje magát. 
– Egyenesen a felhőkből? Ez higiénikus így?”

A főszereplők igazi jellemfejlődésen mennek keresztül, egy percig sem unatkozunk, az írópáros végig nagyon dinamikusan vezette a könyvet, és úgy érzem semmit sem hagytak megválaszolatlanul. Mindazonáltal kíváncsi vagyok a folytatásra, hisz úgy gondolom, hogy LaRoux-ot nem lehet csak úgy megzsarolni, ahogy főszereplőink tették.

„– Ágy! – vágok vissza. – De igazi! 
– Te nyertél! – mondja, (…) – Ezt nem tudom überelni.”

A könyv íróinak külön gratulálok, nagyszerű leírásokat kaptunk, a táj nagyszerűen lett bemutatva. Bár ez ötven százalékban a nagyszerű fordítóknak köszönhetjük, akik nagyszerűen fordították az elektronikai fogalmakat.

Összességében elmondhatom, hogy egy igazán jól összetett művet kaphattunk, ami bár a borítójával vett meg magának, nem sajnálom, hogy elolvastam. Azonban nem tudom mi lesz a következő részben, nagyon kétségek között tart ez az új Lilac, de még inkább az, hogy mi lesz szereplőinkkel most, hogy visszatértek a civilizációba.

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Egyszerűen gyönyörű

Ajánlom: A sci-fi szeretőinek
Figyelmeztetés: Nem lehet letenni

Madelein Roux - Asylum - A bolyongó lélek

A New Hampshire Egyetem nyári kurzusa a tizenhat éves Dan Crawford számára több mint egy nyári tanfolyam valóságos mentőövet jelent a fiúnak. A gimnáziumban kiközösített Dan alig várja, hogy végre új barátokat szerezhessen az érettségi előtti utolsó nyári szünetben. New Hampshire-be érkezése után azonban megtudja, hogy a nyári kollégium épületét egykor elmegyógyintézetként használták, ráadásul nem is akármilyen betegeket kezeltek ott; kivétel nélkül minden kezelt pszichopata bűnöző volt. Dan újdonsült barátaival, Abbyvel és Jordannel felfedező útra indul a nyugtalanító kollégium alagsorában lezárt titkos épületszárnyban, ahol hamar rájönnek, hogy nem véletlenül kerültek mindhárman épp oda. Lassacskán felfedik az intézet félelmetes múltjának titkát, miközben néhány titok nem véletlenül nyílik meg előttük a feltáratlan múltból.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Besorolás: ifjúsági, horror, thriller
Oldalszám: 350
Sorozat: Asylum (1.)
Eredeti cím: Asylum
Hogyan jutott el hozzám? Beleszerettem a borítóba, illetve a fülszövegbe, kérdéses sem volt, hogy elolvasom-e

„Bizonyos célokért néha mindenki feladja az elveit.”

Istenem, atya úr Istenem, soha többé…

Ahogy megláttam a megjelenések között, tudtam, hogy nekem el kell olvasnom ezt a könyvet. Nagyon ritka, hogy úgy érzem egy könyv szinte megszólít, de most ez történt velem, bármilyen furcsa is. Így hát, amint megkaptam Karácsonyra, némi töprengés után ezt vettem a kezembe elsőként. S félig megbántam, félig nem. Miért is?

„-Nem! – fortyant fel Dan. – Senki sem intézi el. Majd én elintézem.

De ezt nem én akarom. Ez nem én vagyok!

Én te vagyok.

A szike egyre közelebb emelkedett Felix arcához.”

Tudni kell róla, hogy én már Susan Ee Angyalok bukásától is frászt kaptam néha, de ez a könyv… Most már teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy egy félős nyuszi vagyok, és soha az életben nem fogom többé ezt a könyvet este, egyedül a szobámba olvasgatni…

A könyv egy nyári kurzust tálal elénk, aminek diákjait egy régi elmegyógyintézet falain belül

szállásolják el. Ide érkezik meg Dan Crawford, a több nevelőcsaládot és nevelőintézetet megjárt fiú, akinek pszichológiai problémái vannak az emlékezetével. Az első pár oldalon végül is nem sok történik, megérkezik, találkozik a fontosabb szereplőkkel, Jordannel a meleg sráccal, akinek a szülei nem tudják elfogadni gyermekük másságát, Abbyvel a művészetes lánnyal, és furcsácska szobatársával.

„Az a gond az emlékekkel, hogy az ember soha nem tudja előre, mikor törnek felszínre.”

Na a para onnan veszi kezdetét, hogy a fent nevezett Jordan-Abby-Dan hármas lemennek az elzárt régi szárnyba, ahol a Brookline elmegyógyintézet egyik titkos részlege volt. Kiderül, hogy a gyógyintézet utolsó igazgatója valami olyasmit csinált az intézetbe lévőkkel, ami nagyon, de nagyon csúnyán illegális volt, arról nem is beszélve, hogy embertelen.

Nem szeretnék lelőni semmit sem a könyvvel kapcsolatban, mert ezt a művet TÉNYLEG el kell olvasni, és minden lapján pont annyira kell rettegni, ahogy én is rettegtem néha. Rengeteg furcsaság történik meg, halálesetek, régi sorozatgyilkosokról olvasunk, s bejárjuk a pince mélyén rejtőző cellákat, ahol a betegeket tartották, majd a titkos műtőbe, amit úgy rendeztek be, mint egy rohadt egyetem hallgatóját, hogy mindenki pontosan lássa, ahogy az orvos a pódiumon éppen mit csinál…

„Egy őrült világban csak az őrültek épelméjűek.”

Istenem, és akkor még nem írtam arról, hogy a könyvben végig különféle képek vannak, közöttük olyanok, amiket TÉNYLEGES elmegyógyintézetekből szereztek. Egyszerűen… Úristen! Nagyon jól voltak szerkesztve, jó helyre betéve, le a kalappal a szerkesztők előtt.

„Hátborzongató munka lesz, efelől semmi kétségem. Elvégre Michelangelónak is voltak titkos holtestei, nekem miért ne lehetnének, hiszem valahol én is egy művész vagyok, csak másképp, kockáztatok és áldozatok árán…”

A könyv frenetikusan van megírva, épp csak cseppenként adagolja az információkat, miközben nem fél néha a rémületet ránk hozni. Legalább hatszor álltam fel a könyv mellől és mentem ki mindenféle mondva csinált okkal a konyhába, hogy emberek közelébe lehessek, mert ez… ez nagyon durva volt.

Én a végéig nem jöttem rá, hogy most akkor végül is mi áll az egész mögött, mert szerintem igazán nem is lehetett rájönni. Azt hittem a Szobrász tért vissza, és hát… nem akarom lelőni a „poént”, mert ez hajmeresztő lett! Az egész vége, lehet kicsit összecsapott lett, mert körülbelül harminc oldalt hagyott az írónő az egészre, de nem érdekelt, mert az a harminc oldal frenetikus volt!

„Az emberek a maguk módján mind a halhatatlanságot keresik, vagy a gyerekeik útján próbálják átörökíteni nevüket és génállományukat, vagy építészet útján, vagy a tudomány segítségével. Én ezzel a módszerrel próbálom az örökkévalóságnak átadni, amit tudok.”

El sem tudom mondani mennyire várom a második részt, mert biztos vagyok benne, hogy mások is benne voltak a Brookline-on belül az egészben, nem csak az, akit a végén elkaptak, de egy biztos… csakis napsütésben fogom elolvasni, és hótziher, hogy soha az életembe nem fogom betenni a lábam egyetlen épületbe se, ami valaha elmegyógyintézet volt!!!

Egy kicsit bővebben a szereplőkről, Dan a főszereplő, az elején kicsit az agyamra ment, de a történet haladtával és a nyomozásának köszönhetően egyre jobban megkedveltem. Ami a múltját illeti, kíváncsi vagyok mi fog még kiderülni, mert biztos vagyok benne, hogy a jő igazgató nem úgy hunyt el, ahogy leírják, illetve kíváncsi vagyok Dan most akkor kinek is a leszármazottja…

„Az őrültség relatív. Attól függ, hogy ki zár be kit, és milyen rácsok mögé.”

Abby és Jordan, mint a segédek, szerintem nagyon jól alakították a szerepüket. Abby talán egy kicsit földhöz ragadtabb volt, ő inkább az érzelmeket hozta előtérbe a saját nyomozásával. Sok kritikában olvastam, hogy szerintük nincs értelme Jordan nemi hovatartozásának. Nem teljesen értek egyet, először is, mert a rémálmai, amiket elmondott, mind olyan beavatkozásokat festenek le, amiket régen a meleg „kigyógyítására” alkalmaztak, s ő itt inkább a józan kívülállást hivatott bemutatni.

A történet igazából a vége felé kezdett beindulni, de mondjuk volt, amire már korábban rájöttem. Hogy ki is Abby nagynénje, szerintem ez nem volt nehéz, azonban Dan és a gyilkos kiléte… hát az hátborzongató volt. Ahogy az is, ami a végén kiderült az igazgatóról... úristen, nagyon durva volt, amiket leírtak. És a legrosszabb az egészben, hogy nem tudhatjuk biztosra, hogy egyik sem történt meg a való világban!!!

„Amikor végül levette kezét az arcáról, észrevette, hogy szinte véresre dörzsölte magát. Megtörölközött, és megállt egy pillanatra a tükör előtt. Mindig ugyanazt a tükröt választotta. A jobb felső sarkán mély, feketés karcolásnyomok látszottak, és a karcolásokból mindig egy szót próbált kiolvasni, mindig valami mást. A mai estén ez a szó így szólt: SEGÍTS!”

Rengeteg dologról szeretnék még beszélni, arról mennyire elítélem a régi elmegyógyintézeti orvoslást, hogy mennyire undorító dolognak tartom a lobotómiát, a sokkterápiát, de azt hiszem ez nem teljesen tartozik a tárgyhoz.

Összességében elmondhatom, hogy imádtam ezt a könyvet, és mikor épp nem rémültem halálra akkor még szerettem is. Ha nem járkáltam volna ki félelmemben, egy ültő helyemben olvastam volna végig az egészet. Alig várom, hogy a kezeim közé kaphassam a második kötetet, mert egy biztos, a Brookline megváltoztatja az embereket, akik belépnek a kapuin.

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Elég rémisztő, de illik a könyvhöz…

Ajánlom: azoknak, akik szeretnek borzongani, és nem zavarja őket egy kis rémmese, holtak, elmegyógyintézetbeli horror történetek, és régi embertelen kezelések

Figyelmeztetés: napvilágnál olvassátok!

Linkek:

Moly.hu-n