On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Mia Anne tizenhat éves, és nem túl lelkesen Pestre költözik apja munkája miatt.
Egyik éjjel azonban különös fantasy világgal álmodik, ahol ő egy mágus, és onnan kezdve álmában egy helyes, pimasz lovagot bosszant.

Bele lehet zúgni valaki állába?

Kósza csavargó kölyökből lett lovag, semmi kedve egy lányba beleszeretni, és feladni a nehezen kiküzdött életét. Ám nyugtalanítja a szemtelen varázslólány, túl sokszor kalandoznak felé a gondolatai. Legszívesebben sose látná őt viszont, de a lány hatalmas veszélyben van, két világ akarja holtan látni.

Mitől férfi a férfi, és lovag a lovag?

Amon, az apa, világhírű agykutató zseni, ám nincsenek érzelmei, és a gyereknevelést is könyvekből oldja meg. Budapestre rendelik, Közép-Európa legnagyobb titkos laborjába, a négyes metró alá, ahol a katonaság kétségbeesetten próbálja megakadályozni a két világ között lévő mágikus Fal átszakítását.

De ki lehet az ellenség? Mi erősebb, a mágia vagy a tudomány?

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: ifjúsági, fantasy
Oldalszám: 376
Sorozat: -
Eredeti cím: -
Hogyan jutott el hozzám? Beleszerettem a fülszövegbe

On Sai-val való kapcsolatom a Calderonnal kezdődött, majd a Scarral gyorsan mélypontra is jutott, azonban nem adtam fel, és milyen jól is tettem :D

„Mein Gott! Megtámadott minket egy rakás dió.”

Sok bírálatot olvastam, hogy a könyv nem hasonlít az eddig megjelent művekre, ezekre egy egyszerű választ adnék. Az Apa, randizhatok egy lovaggal engem inkább emlékeztetett egy mesére, mintsem egy kemény fantasy vagy scifi regényre, ahol olvadoznunk kellene egy nagyszövegű hőstől, bár abban sem vagyok biztos, hogy Kósza nem csavarja el pár olvasó fejét…

„– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát.”

El sem tudom mondani mennyire szerettem a könyvben, hogy Magyarországon játszódik – egyrészt. Mindig megfognak, bár nagyon kevés olyan könyv van, ami itthon játszódik és tényleg nagyon jól van megírva, de úgy tűnik ezeknek a számuk egyre csak növekszik, gondoljunk csak Böszörményi mester bárójára.

„felült a híd karfájára, felhúzta az egyik lábát, majd kibújt a cipőjéből. Kósza már nem is szólt az újabb illetlenség miatt, de ahogy a szép lábfejre pillantott, megint megakadt a szeme valamin. 
– Bordó a körmöd. Valami kórság emészti?”

A főszereplőnk Mia Anne könnyen megkedvelhető személyiség, bár az Edwardos beszólásnál kissé megingott a hitem benne… Nagyon tetszett, hogy a bajban is tudott vicces lenni, de leginkább az, hogy milyen felelősséggel és komolysággal nézett szembe a veszélyekkel, mikor nem tudhatta, hogy győzhetnek-e egyáltalán egy istenséggel szemben…

„– Ha az a gond… Hogy is mondjam, lovag… A lányaink jól értenek az alvó kígyók felébresztéséhez. Ha esetleg ilyetén dolgok miatt aggodalmaskodnál… 
Kószának egy fél pillanatba beletelt, mire felfogta, mire céloz az idős fátyoltáncos. Dühösen felült az ágyon: 
– Milyen alvó kígyó? Inkább félelmetes fenevad!”

Kósza nagyon aranyos főszereplő volt, nem tudom még, hogy szerelmes vagyok-e belé, vagy csak nagyon kedves kis fiúcskának tartom, de ha meghoztam a döntést, mindenképpen írok róla. Nagyon tetszett, hogy a feladata és a saját vágyai között őrlődött, és hogy mennyire el tud pirulni egy boka láttán :D

A többi szereplő hozta a szokásos formát, voltak gonoszabbak, kedvesek, voltak akik a vicces szerepekért voltak felelősek. Összességében nagyon jó karakterek ábrázol On Sai, akiket kedvelni és gyűlölni is tudtam, de ez nagyon jó dolog.

„– Apa, randizhatok egy lovaggal? 
Az apja reflexből közölte, hogy tizenkilenc és fél éves kor az ideális a szexuális kapcsolat elkezdésére, és erre még pontosan negyvenegy és fél hónapot kell várnia. 
– Bocs, apa rosszul tettem fel a kérdést. Szeretnéd, ha egy osztálytársammal mennék moziba, aki túl van az első pár berúgáson, óvszer nélkül szexel, és tudja, hol lehet drogot kapni? Vagy inkább elengedsz egy lovaggal, aki elpirul, ha meglátja a bokámat?”

Hogy mennyire tetszett a cselekmény, azt nem tudom szavakkal le tudom-e írni, de anyukám már tényleg hülyének nézett annyiszor vihorásztam mellette a könyvet olvasva… Szerintem biztos benne, hogy nem vagyok épelméjű, de na… nehéz volt visszafognom a vihorászást. Főleg, mikor a magyar dólények megtámadták hőseinket :D

„– Hol vagyunk? 
– Ez a négyes metró. 
– Egy ócska metróalagútban van a labor?! 
– Szerinted a magyarok csak hét kilométer metrót építettek tíz év alatt? Majd pont ők! Ugyan! A négyes metró csak a töredékét foglalja el a létesítménynek. Ez Európa legkorszerűbb laborrendszere…”

De a legeslegjobbak a mágikus világban lévő Kósza és Mia Anne jelenetei voltak, ki felejtené el a repülő tó esetét, vagy éppen az estét a fátyoltáncosoknál? Vagy esetleg a Millenárison eljátszott harci jeleneteket? Nem… nem tudom melyik a kedvencem, de mindet szerettem!

Illetve ha szabad megjegyezne, imádtam a kis könnyed iróniát, amivel néha a magyarokat illete az írónő, pont nem sok, de épp elég ahhoz, hogy jót nevessek… magunkon!

„– Álmodozz csak! Soha nem foglak megcsókolni! 
Mia Anne dühös lett, maga sem tudta, miért. Ez mégis csak az ő álma! Mi az, hogy még az álmának sem tetszik? Előre lendült, és szájon puszilta a fiút. 
– Kit érdekel, mit akarsz? – nevetett, amikor meglátta a lovag mélységesen megrökönyödött arcát.”

Összességében egy nagyon jó könyvet kaptunk, amit nem szabad komolyan venni, csakis imádni! Ha szórakozni szeretnél, és kicsit elszakadni a környezetedtől, mindenképpen lapozd fel On Sai új könyvét, mert nem fogsz benne csalódni!

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Szerintem ocsmány, de már nem akadok ki emiatt…

Ajánlom: azoknak, akik nem félnek elrugaszkodni a valóságtól, aki szereti Budapestet és azoknak, akik szeretnének maguknak egy lovagot

Figyelmeztetés: Dióval vigyázni!

Karen Marie Moning - A felföld ködén túl

Egy csábító skót földesúr…

Az egész királyság csak úgy ismeri, Hawk, a Héja, a csatamezők és a női szalonok legendás ragadozója. Érintésének egyetlen nő sem tud ellenállni, de senki sem férkőzhet a szívébe, míg egy bosszúszomjas tündér át nem ráncigálja Adrienne de Simone-t a modern Seattle-ből a középkori Skóciába. A túlságosan is merész, túlságosan is egyenes lány még egy idegen évszázad foglyaként is leküzdhetetlen kihívást jelent a XVI. századi csábítónak. Bár házasságra kényszerülnek, Adrienne megfogadja, hogy távol tartja magától Hawkot…

Egy nő, aki az idő foglya…

A hírhedt uraságot csak tökéletes „nem” fogadja a lány tökéletes ajkán, de Hawk megesküszik, hogy felesége vágyakozva fogja suttogni a nevét, és könyörög a szenvedélyért, amit lángra lobbant benne. Nem állhat közéjük sem idő, sem távolság, el fogja nyerni a szerelmét! Bár Adrienne nem biztos abban, hogy helyes engednie a szívében ébredező érzelmeknek, kétségeinél erősebbnek tűnik Hawk elszántsága, hogy maga mellett tartsa a lányt…

Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi romantikus
Oldalszám: 5316
Sorozat: Felföldi krónikák (1.)
Eredeti cím: Beyond the Highland Mist
Hogyan jutott el hozzám? Barrons, Moning, Mac és alapjáraton Tündérkrónikák fan vagyok.

Ez meg mi a halál volt?

Tisztázzuk a bejegyzés legeslegelején, hogy Morningot imádom, egy olyan világot hozott létre, amely emberek milliót volt képes elrepíteni a valós világból. S nem mellesleg, ez a nagyszerű író hozta létre Barronst, már csak magában megéri, hogy koronát helyezzünk Moning fejére. Éppen ezért nem értem, hogy mégis mi a fene volt ez?

Az elején azt hittem, hogy csak egy vicc, és visszatérünk a megszokott Moning stílushoz. Persze, tudom, hogy ez egy korai műve az írónőnek, de ez… ez valami borzalom volt! Ha bárki is a Tündérkrónikák szintjét várta, az inkább azonnal dobja messzire a kötetét, mert még a sorozat borítójáig sem ér fel.

„– Akaratos nőszemély vagy, és én szeretnék egy ilyen akaratos nőszemély vágyának tárgya lenni. Szeretném, hogy éppolyan elszántan add nekem a bizalmad és a hűségedet, ahogy most megtagadod tőlem. Érett férfi vagyok, Adrienne. Türelmesen udvarolok majd – de udvarolni fogok neked!”

A főszereplőnk, Hawke, a Héja egy iszonyatos férfi karakter, akit egyáltalán nem tudtam megszeretni. Egy öntelt szemétláda, aki már átesik a ló túl oldalára. Azt hiszi, mindenki maga alá élvez, a puszta látványától, a nőkkel úgy bánik, mint a mosogató ronggyal. A múltja sem igazán tudott meghatni, bármennyire is sajnálatos az, amire a király kötelezte. Azonban kicsit úgy éreztem, hogy az egész női nemet akarja büntetni azért, mert egy rossz kurva ráparancsoltatott a királlyal.

Arról már nem is beszélve, hogy Hawke pont olyan, mint egy gyerek, az a játék kell neki, ami nem az övé, azzal a kisállattal akar játszani, amelyik nem akar vele, és azt a nőt akarja, amelyik végre nem őt szeretné.

Adrienn nem létezik. Lehetetlenség, hogy valaki ennyire gyorsan átlendüljön azon a gondolaton, hogy visszautazott az időben, és épp egy embertelen, szadista állat kényszeríti férjhez. Sikítania kellett volna, kiakadnia, hisztiznie. Nincs olyan ember, aki nyugodtan elkönyvelte volna, hogy jó, oké, visszautaztam pár évszázadot. Na és? Sajnos nem éreztem úgy, hogy ez megtörténhetett volna. Jó, tudom, mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem történik meg, de vannak könyvek, például az Outlander, ami képes volt elhitetni velem, hogy a főszereplő hölgy TÉNYLEG utazott az időben.

„– Igazad van, tényleg akarlak… 
A férfi megdermedt. 
– Tényleg? 
– … a szobán kívül tudni – folytatta a lány.”

A cselekmény végül is semmiről sem szól… annyit ír le, hogy van egy sértődött tündérünk, aki meg akarja szívatni azt a férfit, aki a királynője szerint a legnagyobb és legcsodálatosabb férfi a világon, ezért hoz neki egy lelkileg sérült nőt. A könyvben a két férfi küzdelme megy szerencsétlen Adrienneért, aki értetlenül áll az egészhez, hisz régi sérelmei miatt nem bízik a férfiakban.

Legjobb barátnőm előre jelezte, hogy ne várjak túl sokat a könyvtől, de azért ekkora iszonyatra sem számítottam. Egy-két mondatnál én szinte dőltem a röhögéstől, volt hogy háromszor visszaolvastam, hogy vajon én vagyok-e a hülye, és rosszul értelmeztem a mondatot… De nem! Sajnos a könyvben érződik, hogy Moning még nem kiforrott, ha szabad mondanom, kezdő íróként vetette papírra, amivel nem is lenne probléma…. ha nem a Tündérkrónikákkal találkoztam volna először.

„– Azt mondják, szép, mint egy ifjú isten, és igen gyakorlott a csábítás művészetében! 
– Hírhedten gazdag, és azt mesélik, a kastélya maga az élvezetek hona! 
Adrienne pislogott egyet. 
– Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával. És csak az enyém! Édes jó Istenem, mivel érdemeltem ki én ezt? – morfondírozott hangosan.”

A mellékszereplők igazából elég feledhetőek voltak, Grimmről, mindig a Grimm testvérek jutottak eszembe, és igazából se nem jó, se nem rossz barát nem volt. Inkább olyan kis semleges személyiség. Talán akiket tényleg sikerült megkedvelnem az Lydia és Tavis volt, meg a bénázásuk a kávéval. Adamet nem igazán tudtam megérteni, de végül is egy tündérről beszélünk, tőlük pedig a racionalitás elég messze áll.

Az egyetlen dolog, ami nagyon tetszett és kiemelném, az a végén található parancs, amit Hawke mondott Adamnak. Istenem, iszonyat részletes volt, és akik a tündérkrónikákat olvasta, tudja, hogy a tündérek bármit megtesznek, amit akarnak, és mindig keresik a kis kapukat. Ténylegesen izgultam, hogy Hawke elrontja-e, de elég vicces kis helyzet volt.

„– És mit kívántál, Grimm? 
– Hawk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel tette fel a kérdést, amivel a nőügyeit szokta intézni. 
Grimm lassan, ráérősen elmosolyodott. 
– Egy lányt, aki nem akar téged. Egy csinos, nem, egy földrengetően gyönyörűlányt, aki okos és bölcs is a tetejébe! Olyasvalakit, akinek tökéletes az arca, tökéletes a teste, és a tökéletes szájacskájával tökéletesen mondja neked, tökéletes barátocskám, hogy: nem. És azt is kívántam még, hogy hadd nézhessem végig a csatát!”

Természetesen happy end, a könyv vége, de egyben egy elég szomorú pillanata is volt az életemnek, mikor letettem a könyvet, ugyanis soha életembe nem hittem volna, hogy azt fogom leírni egy Moning könyvről, hogy ez bizony gyenge volt. Nem csak mint fantasy könyv, hanem mint skót romantikus könyv is, kapásból harminc másik, sokkal jobb skót könyvet tudnék megnevezni.

Összességében tehát elmondhatom, hogy A felföld ködén túl nem túl nagy durranás, sőt, akik szerették a Tündérkrónikát, őket kérem, hogy ne olvassák el! 

Értékelésem:

Történet: 5/2

Borító: Öhm...

Ajánlom: bárkinek, aki NEM olvasta a Tündérkrónikákat, és azoknak, akik SOHA életükben nem olvastak még skót történelmi romantikust

Figyelmeztetés: talán az évem eddigi legrosszabb olvasmánya...

További linkek:

Moly.hu-n

Mary E. Pearson - Az árulás csókja

EGY HERCEGNŐ KERESI A HELYÉT AZ ÚJJÁSZÜLETETT VILÁGBAN. 
Megszökik az esküvője napján. Ősi iratokat lop el a kancellár titkos gyűjteményéből. A saját apja küld fejvadászokat utána. 
Ő Lia hercegnő, Morrighan királyságának Első Leánya. 
Morrighan Királyságának rendjét hagyományok és egy letűnt világ történetei szabják meg, de bizonyos hagyományoknak Lia nem hajlandó engedelmeskedni. Az elrendezett házasság elől menekülő és új életre vágyó lány az esküvője reggelén egy távoli halászfaluba szökik. Egy fogadóban talál munkát, ahová hamarosan két idegen érkezik, de Lia mit sem tud arról, hogy egyikük az elhagyott herceg, a másik pedig egy ellene küldött orgyilkos. 
Megtévesztés és árulás szövi hálóját a három fiatal köré, és Lia veszedelmes titkokra bukkan, amelyek elpusztíthatják a világát. A titkokon túl azonban olyasmit is talál, amire nem számított – szerelmet.

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2015
Besorolás: romantikus, fantasy
Oldalszám: 408
Sorozat: A Fennmaradottak krónikái (1.)
Eredeti cím: The Kiss of Deception
Hogyan jutott el hozzám? Rögtön beleszerettem a borítójába, mikor megláttam a kiadó honlapján.

„Aznap volt a napja, hogy ezer álom elpusztuljon, és egyetlen új szülessen.”

Körülbelül két hónapja szemeltem ki ezt a szépséget a Moly.hu-n, illetve a GABO honlapján, azonban egy barátnőm nem túl pozitív kritikával illette a könyvet, letettem róla. Azonban október végi bevásárlótúrám alkalmával találkoztam újból vele, s immár másodszorra szerettem bele. És meg is szereztem, arról nem is beszélve, hogy két nap alatt kiolvastam… szóval nézzük a könyvet.

„– Néha mindannyian rákényszerülünk olyasmire, amiről azt hittük, sosem tennénk meg.”

A főszereplő Lia, a Morrighan király elsőszülött Leánya, akit politikai megfontolásból akarnak férjhez adni. A lány látva, hogy bátyjai szerelemből nősülnek, nem igazán örül a jövőjének. Hiába kéri szemtelen üzenetben, hogy jövendőbelije jöjjön el hozzá egy „szemrevételezésre”, az válasz nélkül hagyja kérését. és mit is tehetne ez a szegény lány, mint megszökik az esküvője napján.

„– Egy másik élet elvétele – suttogta válaszul –, még ha egy bűnösé is, sosem szabad, hogy könnyű legyen. Ha az volna, alig volnánk többek az állatoknál.”

Be kell vallanom, úgy gondolom nagyon sokan nem fogják szeretni Liát. Úgy gondolom egy elég megosztó személyiség, egyfelől nagyon talpraesett lány, aki nem fél szembeszállni egy harcedzett katonával, ha kell, de csöppet naiv és igen sokszor az olvasó agyára mehet, mint személyiség, de be kell vallanom… én nagyon csíptem!

„Az elkerülhetetlennel kétféleképpen lehet szembenézni: vagy odavonszolnak a sorsod elé, vagy megtámadod.”

Egy összetett ember, aki sokszor pontosan tudja mit akar, majd eltöpreng, hogy jól tette-e, sokszor kérdőjelezi meg önmagát, a tetteit. És ez nem rossz dolog! Gondoljunk, csak bele milyen tök unalom lenne, ha a főhősnő minden tökéletesen csinálna, sosem kételkedne önmagában… És azt hiszem itt éreztem először azt, hogy én sem tudnék dönteni aközött amit szeretnék, és a kötelesség között.

„Most már megértettem, mire jók az emlékművek. Némelyiket kőből és izzadságból emelik, másokat álmokból, de mind olyan dolgokat formáz, melyeket nem akarunk elfelejteni.”

A regény elején Lia teljesen biztos abban, hogy mivel nem szeretné azt a vén csotrogányt, akihez hozzá kell mennie, el kell szöknie. Azonban látva a való világot, az egyszerű közembereket, az országuk helyzetét a szomszédokkal, illetve a barbárokkal, el kezd gondolkodni, hogy vajon jól tette-e. És én ezt nagyon-nagyon-nagyon imádtam! Pontosan bemutatja, hogy a védett falak között egy elkényeztetett, kis semmirekellő volt, de mikor a valóságban kell megállnia a lábán, végre el kell gondolkodnia, hogy hercegnőként igenis vannak kötelezettségei, amiket meg kell tennie, ha tetszik neki, ha nem! és ezt imádtam! Azt hiszem a könyv legerősebb része, az Lia hercegnővé válása.

„– (…) semmi sem tart örökké. Még a nagyság sem. 
– Valami mégis. 
Szembenéztem vele. 
– Igazán? És mégis micsoda? 
– Az, ami számít.”

De ne álljunk meg mellette, a könyv rengeteg mellékszereplőt cipel a hátán, és be kell vallanom, hogy nagyon jól sakkozik velük. mindenkinek volt saját személyisége, akiket kellett, megszerettem, akiket nem azokat nem, és a legrosszabb, hogy volt akit gyűlölni akartam, de nem tudtam. Az írónő annyira jól bemutatta, hogy két egymással hadban álló fél emberei nem gonoszak. Lia is azt hiszi, hogy a barbárok undorító, érzéstelen szörnyek, de minél több időt tölt velük, azt hiszem ő is elgondolkodik rajta, hogy az ellenség is cska ember. Érzésekkel, fájdalommal, boldogsággal.

„– Egész életemben arról álmodtam, hogy valaki önmagamért szeressen. Azért, aki vagyok. Nem mint a király lányát. Nem mint az Első Leányt. Csak engem. És nem azért, mert egy darab papír úgy parancsolja.”

Nos adott nekünk egy herceg, akit nem nevezek nevén, mert a könyvben kell rájönni – amúgy nem nehéz a harmadik-negyedik „A herceg” rész után mindenkinek le fog esni ki-kicsoda. Azt hiszem ő is sokat fejlődik a történetben, leginkább a Liáéhoz való jellemfejlődés vonatkozik rá. Egy elkényeztetett kis ficsúrból, egy érző, gondolkodó és kedves ember lesz, aki belátja bűneit, és mindent hajlandó feláldozni a szerelméért.

„Egy álmot évekig kovácsolhatsz, hogy aztán egy pillanat alatt szilánkokra törjön.”

Az orvgyilkos, akit megint nem nevezek nevén, de könnyen rá lehet jönni ki az, egy elmebeteg gyilkos személyében tűnik fel, de minél többet olvasunk az ő szemszögéből, rá kell jönnünk, hogy nem teljesen ilyen a személyisége. Rengeteg szörnyűséggel kellett szembenéznie, amivel Liának és a hercegnek álmukban sem kellett farkasszemet nézniük, és a végén tisztelni kezdtem őt. Tiszteltem ezt a gyilkost, mert csodálkoztam, hogy épeszű maradt, s képest az érzelmekre.

„Az ördög megérkezett. És különösmód még örültem is neki.”

A szerelmi háromszög. Sokakat megijeszthet ez a szó, de be kell vallanom, nem az „az idegesítő a lány mindkettőt akarja, és a fiúk meg őt akarják a semmiért” típusú. Én igazából mindkét férfit megértem, miért tetszik nekik Lia. Körbenézve a könyvben a többi szereplőn, igazából nem is csodálkozom! Lia mindenkihez képest talpraesettebb, harciasabb és jószívűbb. Itt azonban azt vettem észre, hogy hála istennek, Lia igazából csak az egyikükhöz húzódik, a másikat csak barátként szereti, de be kell vallanom,a  folytatást még nem olvastam!

„– A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket, de nem erőszakolják rád magukat, mint a hazugságok teszik. Megkörnyékeznek, a füledbe suttognak, megfestik a sötétet a szemhéjad mögött, a véredbe szűrődnek és felmelegítik, végigfutnak a gerinceden, és megcirógatják a nyakadat, hogy libabőrös leszel. – A kezébe vette a kezemet, öklöt formált belőle, és erősen a gyomorszájamra nyomta. – Néha pedig itt lüktet benned valami, benn a hasadban, mélyen, nehezen – jelentette ki, aztán eleresztett, és továbbindult. – Az a megismerésre vágyó igazság.”

Már így is rengeteget mondtam, és nem akarok spoilerezni, de rengeteg dolog volt ebben a könyvben, amit imádtam. Legyen ezek a vicces herceg-Lia jelenetek, vagy a megrázó pillanat, mikor Lia a saját kezével temette el az országa hadseregét. De példának hozhatnám fel, azokat a nagyon fontos kérdéseket, amiket a könyv nagyon durván boncolgat, mint a: „Szabad a barátnőnknek hazudni valamiben, ha tudjuk, hogy az igazság lelkileg teljesen összeroppantaná?”, vagy „Megbocsáthatunk-e annak, akinek a kezéhez a családom vére tapad?”, „Vajon attól még, hogy az ellenségem, már barbár is?”. Úristen, rengeteg dolog ötlött fel bennem, és lehet, hogy csak én vagyok most nagyon filozofikus, meg elvont, vagy csak a jelenleg politikai helyzet, és a sok szörnyűség hozta ki belőlem, de rengeteg hasonló ötlött fel bennem.

„Megtalállak. A legtávolabbi zugban is megtalállak.”

A könyvről igazából többet nem tudom, hogy eltudnék-e mesélni még több filozófiai eszmefuttatás, vagy hölgyhöz nem illő „Istenem, ez rohadt jó volt” szövegek beékelése nélkül.

Összességében egy nagyon jó ifjúsági regényt kaptam, amiben bár volt szerelmi háromszög, nem a Béla-Csillámpóni-Rüheskutya féle iszonyat, sokkal inkább egy visszafogottabb, még pont nem verem a falba a fejemet kaptam. Egy főszereplőt tettek le elénk, akinek vannak hibái, aki kételkedik olykor magában, de egy erős egyéniség, aki képes küzdeni magáért, és egy jó barátot, aki bármit megtenne a szeretteiért. Nagyszerű férfi szereplőket kaptam, akiket szerettem, igen, mindkettőt szeretem és megtartom, ha Liának nem kellenek. (Nem tudom miért, de szerencsétlen csajt mindig Miának akarom hívni…)

„Gyerekes felszabadultsággal sikítoztunk, mert muszáj volt hinnünk a megmenekülésben. Ha nem hiszünk, legyűr minket a félelem.”

Lehet, hogy kicsit messzire vittem az értékelést, de azt hiszem senki nem fog veszíteni, ha egy borongós napon a kezébe kapja ezt a könyvet, és elolvassa. S ne felejtsétek el: Ami nem öl meg, az megerősít!
S most már ígérem tényleg, az utolsó gondolat. Ha az általam válogatott idézeteket olvasgatjátok, azt hiszem nagyon sok gondolatot találtok, ami nem egy YA könyvbe való, sokkal inkább egy olyan könyvbe, ami nem teológiai és pszichológiai értetlenségekkel akar valamit megmagyarázni. Sokkal inkább egy hétköznapi ember által írt filozofikus könyvben, amit hétköznapi embereknek írtak.

 

A Fennmaradottak krónikái:

A könyv egy trilógia nyitódarabjai, aminek folytatása a The Heart of Betrayal, illetve a The Beauty of Darkness. A GABO a jövő év első felében szeretné elhozni kicsiny hazánkba a trilógia második részét, aminek én csak örülök. Ide vele a Könyvfesztre vagy a Könyvhétre!

Értékelésem:
Történet: 5/5
Borító: Imádom, annyira gyönyörű!
Ajánlom: YA és fantasy szeretőknek
Figyelmeztetés: Nem teljesen mértékben love story, néhol papírzsepit előkészíteni!

További linkek:

Moly.hu

Gabo.hu

Kae Nemtudommegjegyezni Westa - A démon és a papnő

Mortua egy vidám, szeleburdi papnő. A szellemek kegyeltjeként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál…
Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.
A szellemek egész életében mellette álltak – de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?

Vajon fellobbanhat-e szerelem ennyi küzdelem között? A szellemek legyenek minden régi és új olvasóval!

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Besorolás: fantasy
Sorozat: -
Oldalszám: 456
Eredeti cím: -

Egy újabb magyar csemege, ami a kezeim közé került, egy Aranymosáson nyertes, s megjelent könyv. Az eddigi nyertesekkel igen szélsőséges a kapcsolatom, míg Tavi Kata és Kemese Fanni műveitől a falra tudok mászni, Benina például hatalmas kedvencem. Ezért is vettem félve a kezembe ezt a könyvet és az az igazság, hogy Kae Westa Benina mellett kapott helyet.

„– Fiatal vagy még. Ha azért szenvedsz, hogy jobbá tedd a világot, vagy mint én, hogy ne tedd rosszabbá, az dicséretes. De ha a szenvedés kedvéért szenvedsz, annál nagyobb ostobaságot el sem tudok képzelni.”

A történet Valianról , a démonról szól, aki az emberek világába jött, hogy egy régi, s véres jóslatot megakadályozzon, illetve a könyv elején még gyermek Mortuáról szól. Mindkét karakterábrázolás lenyűgöző, élnek, növekednek, és teljes karakterfejlődésen mennek keresztül. Valiannak ott van a gonosz oldala, ami ellen belső csatát folytat, s mindemellett az emberi világ ármánykodásával is szembetalálja magát. Szokásos bezárkózott, morgolódós, magának való főszereplő.

Mortua már nehezebb eset volt számomra. Mivel a könyv éveket ölel fel, először, mint mosolygós, tényleg szeleburdi kislányként jelenik meg, utána pedig, mint egy elkényeztetett kis mindenki imádott papnőcske, aki az agyamra ment… Még korai!

Szóval főhőseink egy évekkel ezelőtti közös kaland után, szétválnak, de az események láncolata újra egymáshoz sodorja őket, mikor a szellemek, akik vezérlik és védelmezik a papokat egyszerűen eltűnnek. Így hát Valiannak és Mortuanak a feladata, hogy utána járjanak mi történt a szellemekkel és megoldják a problémát.

„Takarodj ki a fiamból, patkány! – sziszegte.”

Nem akarom ledegradálni a könyvet, igazán tele van cselekményekkel, van itt küldetés, hullagyalázás, varázslás, földcsuszamlás és hatalmas háború, ahol szinte mindenki meghal… De akkor mégis mi a problémám vele? Egyszerű… néha a feladat megoldása ott van a szemük előtt, épp csak ki nem böki azt. Ilyen például Lyr „árulása”, vagy épp, hogy ki a halál is áll az egész szellemeltűnések mögött. Aztán itt van ez a dolog, hogy Valian egy démon… hát nem akarok senkit megsérteni, de szerintem SEMMIT nem tett hozzá a történethez.
Elmondta, hogy démon és ezért miféle undorító, mocskos dolgokat tett, jobb az érzéke meg gyorsabb a sima embereknél, de ne már. Tökéletesen lényegtelen volt, hogy Valian ki a pokol, csak Kea Westa csak jobban bezavart ezzel az értelmetlen kisiklásával.

”…két választásod van: vagy szó nélkül beállsz a hátam mögé, vagy hozzáteszed, hogy igenis, nagymester.”

Mortuáról annyit, hogy ennyire gyerekes, picsogós, a sarkára ki nem álló lányt rég nem láttam. Tipikus az a kis főhősnő, akinek azt mondják, hogy Gyere, ülj ide, de ne állj fel, mert akkor bajt hozol a saját, a pasid és az országod fejére is. Ő mégis feláll és elmegy körbenézelődni a közeli erdőben.

A mellékszereplőkön néha sírni tudtam volna, nem azért mert rosszul megformáltak lennének, ezt természetesen hozzátenném. Csak éppen annyira tipikus embereket formáztak meg… Anira a jótündér-keresztanya, aki segít a bajbajutott idegen lénynek, Brietta a főnökébe megszállottan szerelmes lányka, a Nagymester Loghor, aki elvett már egy nőt ezért sajnos nem lehet együtt Briettával, aztán a Sharduk, aki gonosz volt, de a végén jóvá válik és feláldozza magát…

„Szokatlan, élvezetes táncot járt, ami szinte semmiben nem hasonlított korábbi csatáira, ahol vérgőztől mámorosan vagy épp kegyetlen céltudatossággal küzdött. Sosem volt még olyan tisztán tudatában az erejének, mint most, amikor visszafogta. Életek urává tette magát, amikor megkímélte őket, és érezte, hogyan lazulnak el Mortua nekinyomódó hátizmai, amint a lány félelme lassan bizalomnak adja át a helyét.”

És végül, ami a legeslegjobban kiborított a szerelmi háromszög… Na szóval úgy áll a dolog, hogy Mortua szerelmes Valianba, Valian meg tagadja, de MINDENKI látja, hogy halálosan szerelmes Mortuaba, de hátat fordít a lánynak. Akkor megjelenik a másik srác, itt most a kedves, gyengéd gyógyító pap, Morkai, aki évek óta messziről szereti a lány, de épp a csatába indulván be is vallja. Természetesen, ha másnak is kell a kis lencsibaba, akkor már Valian is fellép, mint alfahím, és veri a mellkasát a nőért… Valaki lőjön le!
Olyan sok író használja a szerelmi háromszöget, de be kell vallanom, mint olvasó, hogy ez engem teljes mértékben kiborít. Gondolkozzunk már emberek, általában a lányok, akik a könyvekben szerepelni az adott pillanatig olyan szinglik, mint egy fehér holló egy night klubban, aztán hirtelen két pasinak is kell? Álmaidban…
Aztán ott van az is, hogy mennyire idegesítő, hogy dönteni kell… igen dönteni kell, hogy akkor most TEAM XY, vagy TEAM YX, aztán jönnek a kis sikoltozós tinicsajok és összevesznek rajtuk. Aztán meg csak a sírás és fogcsikorgatás jön, mikor a főszereplő hölgy nem azt választja, amelyiket mi szerettük volna… megéri? Nekem nem!
Nem azt mondom, hogy nem lehet használni a három vagy akár többszögezést, de drága Íróim, lehet ésszerűen és jól is használni.

A könyv végéről… hát engem teljes mértékben lenyűgözött vannak, akik nem bírják ezt a mindenki meghal dolgot, de én imádtam! Hatalmas pacsi Kaenek, bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett… de talán ha tényleg MINDENKI meghalt volna, talán még jobb :D

„– Nem búcsúzunk, lovag! – vágott közbe Loghor. – Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességedet, és megtiltom, hogy bele merészelj halni!”

De természetesen a sok rossz mellett amit felsoroltam nem hagyhatom ki a jókat sem. Kae nagyon jó cselekményíró, folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó figyelmét. A megfogalmazás szerintem nagyon illik a világhoz és ha már itt tartunk, szerintem egy nagyszerű világot épített fel. Nekem mindigis tetszett ez a középkorias stílus, kicsit Robin LaFevers A halál szépséges szolgálóleányai sorozatot juttatja eszembe.

„- Ennek így semmi értelme! Fogadjunk, hogy Szárnyas már réges-rég bent csücsül, és rajtunk röhög. Álmos vagyok, éhes vagyok, és most már igazán kezd betelni a pohár! Be akarok menni oda, és kérdőre vonni a szellemeket, hogy mit szórakoznak velünk! 
Felnézett az égre, és félig kérdőn, félig vádlón tárta szét a karját. 
- Itt vagyok! - kiáltotta - A fenébe is azt ígértétek, hogy visszatértek ha eljövünk Elarhonból! Eljöttünk, most már segítsetek! 
Vártak egy kicsit, de semmi nem történt, csak a fehér levelek hunyorogtak a földöntúli virágfényben. 
- Tudod - jegyezte meg Valian - ha a Szárnyas hallotta ezt a túloldalon, most nyilván tényleg rajtunk röhög. És gyanítom, hogy hallja, méghozzá a mágus cimborájával együtt.”

Úgy gondolom Kae Westa (a végén tényleg megtanulom végre a nevét…) azon magyar írók egyike, akin látszik, hogy elsőkönyves, de az is látszik, hogy előbb vagy utóbb még sok meglepetést fog okozni nekünk. Ez pedig nem szégyenletes, senki ne értse félre, én nem lehordani akarom, ha azt tenném akkor kapna egy Ballépések –szerű bejegyzést. Én azt mondom, ott van valahol egy írói véna benne, egy kis tehetség, tovább kell dolgozni rajta. Senki sem úgy született, hogy J. R. R. Tolkiennek hívják… Ajánlom minden magyar írónak, vagy írópalántának, hogy járjon el írói közösségekbe, olvasson sokat és ne felejtkezzen el a klasszikusokról, ők tudtak írni.

Összességében egy nem rossz magyar könyvet csuktam be, nagy valószínűséggel nem ez lesz az írónő remekműve, de kezdetnek nem rossz. Azok, akik szeretik a fantasy, a Robin LaFevers könyveket, vagy épp a hullagyalázást mindenképp kapják el a könyvet. Hatalmas csalódást nem fog okozni, aranyos kis történet, olvassátok el!
Amúgy Kae kint lesz az idei Könyvesztiválon, és ha nem tévedek 25.-én 5-től dedikál a Könyvmolyképző standjánál.

U.I.: Be kéne vezetni egy névjegyzéket, amiből választhatnak az írók álnevet, én már bírom megjegyezni őket, Kea vagy Kae, On Sai, Benina...

Tudj meg róla többet:

Molyon
Könyvmolyképzőn
Az írónő FACEBOOK oldala

És végül egy kis részlet az írónővel folytatott Interjúból, amit a MEDIA-ADDICTNAK adott:
(a teljes interjú az alábbi oldalon: LINK) 

- Te is írói álnevet választottál, méghozzá olyat, ami eléggé eltér a polgári nevedtől. Hogy jött a Kae ötlete? No és hozzá a Westa?

Viszonylag hosszan vacilláltam a névkérdésen, mert szimpatikusnak tartom, ha magyar szerző magyar néven publikál. Annak, hogy végül bort iszom és vizet prédikálok, két oka van. Egyfelől, mire eljutottam a megjelenésig, amatőr netes írói közösségekben már sokan így ismertek meg, akiknek a polgári nevem semmit sem mondana. Másrészt ez a bizonyos polgári név eléggé hasonlít egy népszerű gyermekkönyv-író nevéhez, a lánykori nevemen pedig nem szívesen publikálnék.
A KAE egyébként egy autó rendszáma volt, ami sok évvel ezelőtt megütötte a szemem. Később, amikor különböző írós oldalakra regisztráltam, rögtön ez jutott eszembe, és mivel rövidnek találtam, hozzácsaptam a „Westu” utótagot. Idővel kiderült számomra, hogy a Kae tényleg egy létező név, a Westu pedig minimális változtatással csak az utóbbi időben alakult Westává.

- Együtt indultunk az I. Aranymosáson, ahol mindketten elhasaltunk. Te hogy dolgoztad fel azt a bizonyos negatív lektorit?

Pofára esés volt, bár számítottam rá. Azt hiszem, kijózanodtam tőle. Akkor és ott néztem vele szembe, hogy tényleg többet szeretnék, mint a fióknak meg az internetnek írogatni, és jelenleg kevés hozzá a tudásom. Teljes lendülettel belevetettem magam a tanulásba: felkutattam egy csomó szakirodalmat, jelentkeztem a kiadó íróiskolájába, és egymás után négy évben is részt vettem az SFmag által szervezett Fantasztikus kéziratok éjszakáján.

- És milyen jól tetted, a munkád meghozta a gyümölcsét. Apropó, íróiskola. Milyenek a tapasztalataid?

Három kurzust végeztem, az első kettő után el is némultam egy rövid időre, bár más-más okból. Az alapozó után – ahogyan arra figyelmeztettek is – fel kellett dolgozni a szemléletváltást, azt, hogy megnövekedtek a magammal szemben támasztott elvárásaim, és egyelőre képtelen voltam megfelelni nekik. A leírás kurzusnál merőben más helyzet állt elő: még a vége előtt megszületett a kislányom, így egy időre értelemszerűen kivontam magam a forgalomból. A párbeszéd kurzust már nem kísérték hasonló szünetek, sőt, azután igazán belendültem.

- Az íróiskolában megszerzett tudásod alapján írtad át úgy A démon és a papnőt, hogy a kiadó végül pozitív lektorival honorálta a munkádat. Ez a sztori tényleg megdolgozott azért, hogy igazi – ahogy te írtad Facebookon – “fél kilós könyv” legyen belőle.

Bizony, és fontosnak tartom kiemelni, hogy a munka nem kizárólag az enyém volt. Az amatőr oldalakon eltöltött évek alatt összeverbuválódott körülöttem egy egészen kivételes csapat, akiknek a véleményére, javaslataira, egyáltalán, sokadik ellenőrző átolvasására bizton számíthattam, és számíthatok azóta is. Ők voltak azok, akik előbb hittek bennem, mint én saját magamban – és gyanítom, azért ők is lemérik majd a könyvet, hogy csakugyan fél kiló-e, ahogyan az egyik könyváruház weboldalán írták.

- Kiknek ajánlanád elolvasásra A démon és a papnőt?

Több olvasómnak is ez a regény volt a kapu a fantasy felé, így azt tanácsolnám, aki idegenkedik a műfajtól, az se vesse el azonnal. Ugyanakkor, amíg ez egy romantikus történet, a hangsúly az eseményeken van, nem egyszerűen annyi a tét, összejön-e az a bizonyos démon azzal a bizonyos papnővel. Ettől még a szereplők is kiemelt figyelmet kapnak, vagyis ha valaki szeret magának kedvencet választani, és izgulni a sorsáért, jó helyen jár – és készüljön fel lélekben, mert előfordulhat, hogy végül gyászolni fog.