Édenkert, vagyis Julianne Donaldson - Edenbrooke

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 
Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: romantikus, történelmi
Oldalszám: 320
Sorozat: -
Eredeti cím: Edenbrooke
Hogyan jutott el hozzám? Tanulnom kellett volna, de nem volt kedvem… inkább elolvastam :D

Már régebben is találkoztam ezzel a könyvvel, de úgy voltam vele, hogy várok még, megnézem mit írnak róla Molyon, hogy mások mit szólnak hozzá. Mert lássuk be, nincs annál nagyobb csalódás, ha szar egy történelmi regény. Azonban miután a múlt héten növénytan beszámolóra kellett volna tanulnom, inkább elolvastam a könyvet. Szóval lássuk az Edenbrooke-ot.

„– A szerelmes levél célja – magyarázta tudálékos hangon –, hogy 
olyan érzelmeket közvetítsen, amiket élő szóban nem lehet elmondani. 
íme, az első kérdés: mi gátolhat meg egy úriembert abban, hogy nyíltan 
megvallja az érzelmeit? 
(…) 
– Ööö, mondjuk az, hogy… néma?”

A könyv főszereplője Marianne, aki nemrég vesztettel el édesanyját, az apja külföldre ment és ikertestvére a városba költözött, míg ő maga vidéken ragadt a nagymamájával. Az adott korszakhoz képest nyitott lány, igen okos, s művelt, azonban érzelmileg túlontúl kötődött a családjához ahhoz, hogy saját életét élje. Mikor kap egy levelet, amiben meghívják Edenbrokeba, ahol ikertestvére Cecily is ott lesz, boldogan indul útnak.

„– Óhajt valamit? – kérdeztem. 
– Igen. 
Philip előrehajolt, és megfogta a kezem. A szívem vad kalapálásba kezdett az érintése nyomán. Az eszem azt súgta, hogy húzzam el a kezem, de sehogy sem tudtam rávenni magam. 
– És mi lenne az? – cincogtam suttogásnak is beillő hangon. 
– Egy mosoly. Egész nap nélkülöznöm kellett.”

Azt hittem először egy unalmas kis történetnek nézek elébe, azonban be kell vallanom kellemesen csalódtam. Már az elején találkozunk útonállókkal, lőtt sebbel, titokzatos úriemberekkel, akik mindent megtesznek egy ismeretlen hölgyért. A titokzatos úrról aztán kiderül, hogy nem más, mint Edenbrooke úra, s nem mellesleg Marianne ikertestvérének a szerelme. Vagyis nem szerelme, úgy gondolom túl erős szó arra, ahogy Cecily vélekedik a jó öreg Philipről, inkább a préda lenne az igazi!

„– Hová tűntél? Már megint az erdőben csatangoltál, mint valami parasztlány? 
… 
– Nem, nagymama, csak páratlan napokon lófrálok az erdőben. Páros napokon fejni tanulok. 
Lehajoltam, és homlokon csókoltam. Egy pillanatra megszorította a karomat. Így mutatta ki a szeretetét. 
– Hm. Szerinted ez mulatságos? – kérdezte. 
– Nem kifejezetten. Még sokat kell gyakorolnom, hogy rendesen meg tudjak fejni egy tehenet. Egyenlőre siralmasan kétbalkezes vagyok.”

Philip egy minden tekintetben vett úriember, aki halálra rémül attól, hogy Cecily Edenbrooke-ba megy, így eldönti, elhagyja a várost és minél messzebbre megy, azonban mikor találkozik Marianne-nel megváltozik a véleménye. Ahogy egyre több időt töltenek együtt, s megismeri a lányt, a szókimondóságát és a fájdalmait kezd beleszeretni, ahogy Marianne is belé. Egészen addig, míg kiderül, a férfinak nincs fivére, s Cecily tényleg belé „szerelmes”.

„Amikor Philipre pillantottam,rajtakaptam,hogy ő is legalább olyan feszülten tanulmányoz engem,mint én a festményt. 
-Gyönyörű.-intettem a fejemmel a kép felé. 
Philip szembefordult velem,egyik vállát a falnak vetette. 
-Én is pontosan erre gondoltam.”

Amint kiderül ez az apróság, Marianne és a történet is nyíl egyenes irányba kezd zuhanórepülést. Szegény lány, annyira szereti a nővérét, hogy lemond Philipről –ahh, csak én látom, hogy Cecily egy önző dög és bárkivel képes enyelegni, de tényleg? -, s Philip is nagy hülyeségeket beszél, amit sajnos a lány félreért – nem, mintha nem lehetne nem félreérteni, ez a Philip olyan ügyefogyott. Na mindegy…

„Nos, akkor, mi lesz a megszólítás? 
– Az illető neve? – találgattam. 
– Merőben fantáziátlan.”

Aztán benézünk egy-két bálba, betekintést kapunk egy leányrablásba, szerelmeslevelek írásába, s máris létrejött egy nagyszerű, szerethető romantikus történelmi regény, amit csak ajánlani tudok mindenkinek! Sajnos többet nem mesélhetek el a könyvről, mert félek, hogy elsütök pár poént, vagy spoilerezek a történetről. Azonban azt elmondhatom, hogy egy nagyon jó könyv, egy visszafogott Julia Quinnre emlékeztetett.

„– Lesz szíves elárulni a nevét? 
A férfi habozott, majd udvariasan így szólt: 

– Inkább nem.”

Kedvenc részeim azok, amikben Philip és Marianne együtt vannak, leginkább a szerelmes levél írásának tanítása, a mezei kiruccanások, és a lányrablás, illetve a híres levél, amit szövevényes módon Philip megkapott. Ezeket semmiképpen ne hagyjátok ki!

Értékelésem:
Történet: 5/4
Borító: Szép.
Ajánlom: A történelmi romantikusok szeretőinek.
Figyelmeztetés: Cecily egy kis hisztis, kis férfiimádó, kis….