Kylie Scott - Taktus

Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte 
Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: romantikus, new adult, erotikus
Oldalszám: 384
Sorozat: Stage Dive (1.)
Eredeti cím: Lick
Hogyan jutott el hozzám? Teljes mértékben beleszerettem a borítójába :)

Be kell vallanom, van egy olyan rossz tulajdonságom, miszerint könyvet a borítója alapján veszek meg. Tudom-tudom, vannak köztetek is sokan, akik ilyen rossz szokással élik életük, de milyen sokszor is jártunk úgy, hogy egy gyönyörű külcsín torz belsőt rejtett? Mikor csak azért tartottuk meg az adott borzadályt, mert szemet gyönyörködtető borítója van, netalántán hihetetlenül jó kötést kapott?

„Meg fogom ölni ezt a pasit! Lassan és kíméletlenül! A túlárazott tangámmal fojtom meg. Az aztán tényleg ideális halál lenne egy rocksztár számára!”

Mikor bejelentettem, hogy el fogom olvasni, SŐT meg is szerzem, egy kedves barátnőm, s egyben olvasótársam jelezte, hogy ő már angolul elolvasta, és inkább hagyjam ki az életemből, mert sokat nem veszítek  vele. El kell mondanom, hogy ezekkel a véleményekkel mindketten igen kemények vagyunk, Isten tudja hány könyvnek fordítottam hátat miatta. Általában nem is bántam meg, hogy hallgattam a tanácsára, de nézzük meg, most vajon egyetértek-e vele….

„– Amikor közöltem vele, hogy összeházasodtunk, lehányt – kontrázott rá a férjem.
– Mi van? – Mal hatalmas nevetésben tört ki, még a könnyei is potyogtak. – Komolyan? Basszus, hát ez csodálatos! Ó, öregem, de kár, hogy nem láttam! 
A történelem leggyilkosabbiknak szánt pillantását vetettem Davidre. Ő viszont teljesen érzelemmentesen nézett vissza rám. 
– A padlóra hánytam – pontosítottam. – Nem őt hánytam le. 
– Akkor legalábbis – mondta David. 
– Kérlek, ne hagyjátok abba! – szólalt meg Mal, aki mostanra már fulladozva nevetett. – Ez egyre jobb. 
David azonban nem folytatta. Szerencsére. 
– Most komolyan, fülig szerelmes lettem a feleségedbe, haver! Nagyon király a csaj! Nekem adod?”

Az alapsztori igen egyszerű, Ev és legjobb barátnője elmennek a hétvégére Las Vegasba bulizni, azonban a lány felönt a garatra – nagyon, de nagyon-nagyon durván – és másnap reggel a WC, illetve újdonsült férje mellett ébred. Szerencsétlen lány, hála a nagy adag vodkának, szó szerint SEMMIre se emlékszik az egészből, és újdonsült férje, nem hogy elmesélné neki mi történt, felkapja a vizet és dühöngve elhúzza a csíkot.

Szóval itt vennénk fel a fonalat, és be kell vallanom az első körülbelül 200 oldal tetszett. Egy jól felépített történet volt, amit nagy részben Evelyn vitt a hátán, mert csak róla tudom elképzelni, hogy nem egy érzelmetlen robot. A könyv férfi főszereplője, David volt úgy érzem a könyv egyetlen gyenge pontja. Jól belegondolva, egy teljes mértékben hülye, gyerekes, és teljesen mértékben antiszociális nyomorékot láthatunk benne.

„– Elraboltad a csajt? Ez nagyon állat, de teljesen törvénytelen, Davie! 
Azt hiszem, kénytelen leszel visszaadni nekem! – Valaki felemelte a hajamat az arcom elől, és megláttam Malt, aki mellettem guggolt. – Szia, kismenyasszonyka! Hol marad a puszim? 
– Szállj le a feleségemről, pöcsfej! – David felemelte az egyik bakancsos lábát, és finoman, de határozottan arrébb tolta Malt. – Menj, és szerezz magadnak!”

Egyszerűen azok a húzások, amiket megenged magának a könyvben, röhejes… Az ok, amiért elvette Evelynt egyszerűen nevetséges, az azt követő sértődése gyerekes, és a többi, amit nem merek elmondani… egyszerűen anyaszomorító. A könyv utolsó 50-70 oldalán van egy elég komoly konfliktus, ami miatt Evelyn otthagyja a pasit.

„– Tisztázzunk akkor valamit! Te tényleg nem emlékszel semmire? 
– Nem – mondtam, és nagyot nyeltem. – Mit csináltunk tegnap éjjel? 
– Összeházasodtunk, baszd meg! – morogta.”

ÉS ÉN TELJES MÉRTÉKBEN EGYETÉRTEK VELE! Az egyetlen, amit nem fogok megbocsátani ennek a csajnak az az, hogy visszament… Ne értsetek félre, David nem olyan szürke ötven árnyalatás faszkalap, egyszerűen egy olyan férfi, akin látszik, hogy az anyja nem nevelte meg, hogy örökké kisgyerek marad… S lássuk be, az ilyen emberek nem tudnak felelősséget vállalni egy párkapcsolatért.

„… – Ev, te nem vagy biszex! … 
– A múlt héten még meleg akart lenni. Előtte meg valami zárdát emlegetett. Szerintem ez a mostani állapot azért igazán konstruktív lépés abba az irányba, hogy egyszer majd sikerüljön megbocsátania minden pénisszel megvert személynek, és folytatni tudja az életét ott, ahol abbahagyta.”

A Stage Dive többi tagját elég nehezen tudom magamban megítélni,a z egyedüli, akit megszerettem az Mal volt. Jimmy egy rohadt szemétláda volt, akinek a végén azért elnéztem, hogy egy rohadék, mert a kokós hülye, de legalább a végére megjött a maga esze. Majd meglátjuk, hogy józanon milyen személyiség is… Ami Bent illeti, nem tudok és nem is fogok megbocsátani neki, mert fedezni akarta a rühes testvérét és Davidet. Amit az a kettő tesz, az túltesz mindenen! És még a végén a csajnak áll feljebb (azért hívom csajnak, mert nem ért annyit, hogy megjegyezzem a nevét…)!

„…Nem is csoda, hogy manapság olyan sok a válás! A házasság hatalmas szopás volt, a férjek pedig biztosan mind ilyen gyökerek…”

Összességében nem akarok több szót elpocsékolni erre a műremekre, mert nem ér annyit, azonban azt elmondanám, hogy David egy szemét, Evelynt kedveltem, és sokkal jobb lett volna a könyv, ha a végén Mallal jön össze.

Ami pedig még megdöbbent, az az, hogy vannak olyan bloggerek, akiket kedvelek és adok a véleményükre, és erre a csodára képesek voltak 5 csillagot adni. Sajnos a nagyobb bloggerek, akiket olvasunk, mostanában átestek a ló túloldalára, a recenzióért képesek olyan művekről is áradozni, amik csúnyán nem érdemlik meg. Ezt csak sajnálni tudom, de sajnos ilyen a világ…

„Nem vagyok hajlandó rókázni egy ilyen pasi előtt. 
Megint. 
Mély lélegzetet vett, és az orrcimpái dühösen kitágultak. 
– Nem gondoltam volna, hogy ennyit ittál! Úgy értem… azt persze tudtam, hogy nem vagy színjózan, de… basszus! Most komolyan? Arra sem emlékszel, hogy elmentünk a Venetianbe és gondoláztunk? 
– Gondoláztunk? 
– A rohadt életbe! Ööö… na és az megvan, hogy meghívtál hamburgerezni? Arra emlékszel? 
– Ne haragudj!”

Bármennyire is vágytam egy nagyon jó rocker-hétköznapi lány szerelmi regényre, úgy érzem csak félig kaptam meg. Ne értsetek félre, a könyv első fele nagyon tetszett, azonban a vége hihetetlenül béna lett, s néha úgy érzem túl összekapkodott, mintha az írónő rájött volna, hogy mindjárt túllépi a karakterkeretet. Ezzel nem azt mondom, kedves olvasó, hogy ne olvasd el, sokkal inkább arra kérlek, ne várj csodát!

Értékelésem:

Történet: 5/3

Borító: Nagyon szép, sajnos ezzel húzott be a csőbe….

Ajánlom: igazából azoknak, akik szeretik a zenei együtteseket, és szeretnek velük való romantikus kapcsolatokról olvasni

Figyelmeztetés: a második fele iszonyatos…

Linkek:

Moly.hu-n

Könyvmolyképző

Stage Dive sorozat:

A sorozat 4 kötetből áll, s a Stage Dive nevezetű banda tagjainak szerelemre találását írja le. A könyvek és a bennük található párok:

1. Lick - Taktus (2015) David és Evelyn
2. Play - (?) Mal és Anne
3. Lead - (?) Jimmy és Lena
4. Deep - (?) Ben és Lizzy

Jennifer L. Armentrout - Árnyak

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe. 
Veszedelmes. Kísértő. Tilos.. 
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül. 
Elbűvölte. Vonzza. Szereti. 
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: romantikus fantasy
Oldalszám: 202
Sorozat: Luxen (0,5)
Eredeti cím: Shadows
Hogyan jutott el hozzám? Nem szégyellem, Daemon-fan vagyok :D

Mivel egy 200 oldalas novelláról beszélünk, sokat nem árulnék el róla, különben miért olvasnátok el? Na jó, csak viccelek, a Shadows minden egyes Luxen-rajongónak kötelező olvasmány!

„– Mi van? – csattant fel. 
– Te… te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan elhátrált, és Daemonre pillantott. – Itt a világvége. És én még szűz… 
– Ne!!! – rivallt rá a két bátyja egyszerre. 
Daemon úgy nézett ki, mint aki valóban hányni fog.”

Örülök, hogy kicsit jobban beleláthattunk a múltba, leginkább annak, hogy közelebbről is megismerhettük Dawsont és Bethanyt, ugyanis a sorozat folyamán elég későn csatlakoztak be, és teljes mértékben nem is hiszem, hogy sikerült megismerni őket.

„– Oké, a reflexeid olyanok, mint egy beszteroidozott macskáéi – nyögte ki.”

A novellájuk iszonyatosan aranyos, és azt hiszem, kicsit kezdem átértékelni, hogy kit is szeretek jobban, Daemont vagy Dawsont, főleg mikor Daw keménykedik. Jó volt megismerni az igazi Bethanyt, túllátni azon a kissé rongyos, idegproblémás lányon, amivé a bezártság és a Védelmisek tették. Alapjáraton Bethany egy nagyon jó női karakter, gondolkozó lány, aki tisztában van önmagával. Nem egy Katy, akit könyvimádata és természetesen az éles nyelve miatt szerettünk meg, de hála a novellának, most már Bethanyt is megszerettem.

„– (…) Ugye tudod, hogy te vagy a kedvenc bátyám? 
Dawson elmosolyodott. Mély hangú nevetés felelt a konyhából. 
– Hallottam, hogy két napja ugyanezt mondtad Dawsonnak. Gondolom, ez azt jelenti, hogy szeretnéd, ha én vinnélek be. 
– Leheeeet – húzta el a választ Dee.”

Ami furcsa volt, az Daemont, látni Katy nélkül, itt még akkora előítélete sincs az emberekkel szemben, mint ami a bátyja eltűnése után lett. Én személy szerint kedveltem ebben a részben is. A három testvér kapcsolatából is láthattunk részeket, aminek külön örülök, hisz így hármójukat elég ritkán láthattuk.

„Daemon a fejét rázat, de az arcára rajongó szeretet ült ki. Bethany akkor értette meg – nem számít, mennyire bosszantja fel egyik a másikat, a három testvér mélyen, őszintén szereti egymást.”

Összefoglalva, akik szeretik a Luxen-sorozatot, kötelező mű, a Dawson rajongóknak a Biblia, a Daemon imádóknak egy kis finomság és mindenkinek, aki csak egy kis időt szeretne messze tölteni a valós világtól, azoknak könnyed kikapcsolódás. Mielőtt nekikezdenénk a sorozatnak, mert úgysem tudjátok letenni többé!

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Mit mondhatnék… Pepe Toth az egyik gyengém…

Ajánlom: a Luxen-rajongóknak!

Figyelmeztetés: Daemon még mindig ördögien szexi!

Karen Marie Moning - A felföld ködén túl

Egy csábító skót földesúr…

Az egész királyság csak úgy ismeri, Hawk, a Héja, a csatamezők és a női szalonok legendás ragadozója. Érintésének egyetlen nő sem tud ellenállni, de senki sem férkőzhet a szívébe, míg egy bosszúszomjas tündér át nem ráncigálja Adrienne de Simone-t a modern Seattle-ből a középkori Skóciába. A túlságosan is merész, túlságosan is egyenes lány még egy idegen évszázad foglyaként is leküzdhetetlen kihívást jelent a XVI. századi csábítónak. Bár házasságra kényszerülnek, Adrienne megfogadja, hogy távol tartja magától Hawkot…

Egy nő, aki az idő foglya…

A hírhedt uraságot csak tökéletes „nem” fogadja a lány tökéletes ajkán, de Hawk megesküszik, hogy felesége vágyakozva fogja suttogni a nevét, és könyörög a szenvedélyért, amit lángra lobbant benne. Nem állhat közéjük sem idő, sem távolság, el fogja nyerni a szerelmét! Bár Adrienne nem biztos abban, hogy helyes engednie a szívében ébredező érzelmeknek, kétségeinél erősebbnek tűnik Hawk elszántsága, hogy maga mellett tartsa a lányt…

Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi romantikus
Oldalszám: 5316
Sorozat: Felföldi krónikák (1.)
Eredeti cím: Beyond the Highland Mist
Hogyan jutott el hozzám? Barrons, Moning, Mac és alapjáraton Tündérkrónikák fan vagyok.

Ez meg mi a halál volt?

Tisztázzuk a bejegyzés legeslegelején, hogy Morningot imádom, egy olyan világot hozott létre, amely emberek milliót volt képes elrepíteni a valós világból. S nem mellesleg, ez a nagyszerű író hozta létre Barronst, már csak magában megéri, hogy koronát helyezzünk Moning fejére. Éppen ezért nem értem, hogy mégis mi a fene volt ez?

Az elején azt hittem, hogy csak egy vicc, és visszatérünk a megszokott Moning stílushoz. Persze, tudom, hogy ez egy korai műve az írónőnek, de ez… ez valami borzalom volt! Ha bárki is a Tündérkrónikák szintjét várta, az inkább azonnal dobja messzire a kötetét, mert még a sorozat borítójáig sem ér fel.

„– Akaratos nőszemély vagy, és én szeretnék egy ilyen akaratos nőszemély vágyának tárgya lenni. Szeretném, hogy éppolyan elszántan add nekem a bizalmad és a hűségedet, ahogy most megtagadod tőlem. Érett férfi vagyok, Adrienne. Türelmesen udvarolok majd – de udvarolni fogok neked!”

A főszereplőnk, Hawke, a Héja egy iszonyatos férfi karakter, akit egyáltalán nem tudtam megszeretni. Egy öntelt szemétláda, aki már átesik a ló túl oldalára. Azt hiszi, mindenki maga alá élvez, a puszta látványától, a nőkkel úgy bánik, mint a mosogató ronggyal. A múltja sem igazán tudott meghatni, bármennyire is sajnálatos az, amire a király kötelezte. Azonban kicsit úgy éreztem, hogy az egész női nemet akarja büntetni azért, mert egy rossz kurva ráparancsoltatott a királlyal.

Arról már nem is beszélve, hogy Hawke pont olyan, mint egy gyerek, az a játék kell neki, ami nem az övé, azzal a kisállattal akar játszani, amelyik nem akar vele, és azt a nőt akarja, amelyik végre nem őt szeretné.

Adrienn nem létezik. Lehetetlenség, hogy valaki ennyire gyorsan átlendüljön azon a gondolaton, hogy visszautazott az időben, és épp egy embertelen, szadista állat kényszeríti férjhez. Sikítania kellett volna, kiakadnia, hisztiznie. Nincs olyan ember, aki nyugodtan elkönyvelte volna, hogy jó, oké, visszautaztam pár évszázadot. Na és? Sajnos nem éreztem úgy, hogy ez megtörténhetett volna. Jó, tudom, mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem történik meg, de vannak könyvek, például az Outlander, ami képes volt elhitetni velem, hogy a főszereplő hölgy TÉNYLEG utazott az időben.

„– Igazad van, tényleg akarlak… 
A férfi megdermedt. 
– Tényleg? 
– … a szobán kívül tudni – folytatta a lány.”

A cselekmény végül is semmiről sem szól… annyit ír le, hogy van egy sértődött tündérünk, aki meg akarja szívatni azt a férfit, aki a királynője szerint a legnagyobb és legcsodálatosabb férfi a világon, ezért hoz neki egy lelkileg sérült nőt. A könyvben a két férfi küzdelme megy szerencsétlen Adrienneért, aki értetlenül áll az egészhez, hisz régi sérelmei miatt nem bízik a férfiakban.

Legjobb barátnőm előre jelezte, hogy ne várjak túl sokat a könyvtől, de azért ekkora iszonyatra sem számítottam. Egy-két mondatnál én szinte dőltem a röhögéstől, volt hogy háromszor visszaolvastam, hogy vajon én vagyok-e a hülye, és rosszul értelmeztem a mondatot… De nem! Sajnos a könyvben érződik, hogy Moning még nem kiforrott, ha szabad mondanom, kezdő íróként vetette papírra, amivel nem is lenne probléma…. ha nem a Tündérkrónikákkal találkoztam volna először.

„– Azt mondják, szép, mint egy ifjú isten, és igen gyakorlott a csábítás művészetében! 
– Hírhedten gazdag, és azt mesélik, a kastélya maga az élvezetek hona! 
Adrienne pislogott egyet. 
– Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával. És csak az enyém! Édes jó Istenem, mivel érdemeltem ki én ezt? – morfondírozott hangosan.”

A mellékszereplők igazából elég feledhetőek voltak, Grimmről, mindig a Grimm testvérek jutottak eszembe, és igazából se nem jó, se nem rossz barát nem volt. Inkább olyan kis semleges személyiség. Talán akiket tényleg sikerült megkedvelnem az Lydia és Tavis volt, meg a bénázásuk a kávéval. Adamet nem igazán tudtam megérteni, de végül is egy tündérről beszélünk, tőlük pedig a racionalitás elég messze áll.

Az egyetlen dolog, ami nagyon tetszett és kiemelném, az a végén található parancs, amit Hawke mondott Adamnak. Istenem, iszonyat részletes volt, és akik a tündérkrónikákat olvasta, tudja, hogy a tündérek bármit megtesznek, amit akarnak, és mindig keresik a kis kapukat. Ténylegesen izgultam, hogy Hawke elrontja-e, de elég vicces kis helyzet volt.

„– És mit kívántál, Grimm? 
– Hawk ugyanazzal a könnyed nemtörődömséggel tette fel a kérdést, amivel a nőügyeit szokta intézni. 
Grimm lassan, ráérősen elmosolyodott. 
– Egy lányt, aki nem akar téged. Egy csinos, nem, egy földrengetően gyönyörűlányt, aki okos és bölcs is a tetejébe! Olyasvalakit, akinek tökéletes az arca, tökéletes a teste, és a tökéletes szájacskájával tökéletesen mondja neked, tökéletes barátocskám, hogy: nem. És azt is kívántam még, hogy hadd nézhessem végig a csatát!”

Természetesen happy end, a könyv vége, de egyben egy elég szomorú pillanata is volt az életemnek, mikor letettem a könyvet, ugyanis soha életembe nem hittem volna, hogy azt fogom leírni egy Moning könyvről, hogy ez bizony gyenge volt. Nem csak mint fantasy könyv, hanem mint skót romantikus könyv is, kapásból harminc másik, sokkal jobb skót könyvet tudnék megnevezni.

Összességében tehát elmondhatom, hogy A felföld ködén túl nem túl nagy durranás, sőt, akik szerették a Tündérkrónikát, őket kérem, hogy ne olvassák el! 

Értékelésem:

Történet: 5/2

Borító: Öhm...

Ajánlom: bárkinek, aki NEM olvasta a Tündérkrónikákat, és azoknak, akik SOHA életükben nem olvastak még skót történelmi romantikust

Figyelmeztetés: talán az évem eddigi legrosszabb olvasmánya...

További linkek:

Moly.hu-n

Boldog Karácsonyt!

Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepet Kívánok

minden rendszeres olvasómnak, és minden szerencsétlen, 

idetévelyedett léleknek!

Remélem minden karácsonyfa alá jutott egy Daemon Blak, Ambrózy Richárd, Lord Maccon, Curran, Barrons, Raphael, Illium, Sam, Jace, Ash, Peeta, Eylas, Hunter, Rafe, Balthazaar, Janvier, Hawke, és megannyi könyves álompasi!

Ivy MacGregor

Böszörményi Gyula - A Rudnay-gyilkosságok

1900 ősze. Budapest székesfőváros a perzsa sah látogatására készül. A titokzatos keleti uralkodó teljes udvarházával egyetemben járja be Európát, mindenhol rendkívüli érdeklődést, sőt rajongást váltva ki. Rudnay Béla rendőrfőkapitányt azonban egészen más nyomasztja: kereken hét olyan gyilkossági ügy aktája hever az asztalán, amit a legkiválóbb detektívjei sem voltak képesek felderíteni. Az eltűnt Hangay Emma kisasszony megtalálására tett kudarcos kísérlet után Ambrózy báró elvállalja eme különös eseteket, melyek teljességgel érthetetlenek. Vajon a ferencvárosi szatócs miért ölte meg a Bécsből öngyilkossági szándékkal Budapestre érkező festőt – a frissen alkalmazott cselédlány miért mérgezte meg úrnője édesanyját, akit addig sohasem látott – a hamburgi kémiatanár miért utazott Triesztbe, hogy ott a vonaton lelőjön egy általa sohasem látott, tízéves kisfiút – és a pesti kocsmárosnak ugyan mi oka lehetett vidékre ruccanni, hogy aztán a puszta közepén meggyilkoljon egy idős cselédasszonyt? A minden lében kanál Hangay Mili kisasszony és az ő morc bárója nyomozásba kezd, nem tudván, hogy életük máris veszélyben forog.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Besorolás: történelmi regény
Oldalszám: 560
Sorozat: Ambrózy báró esetei (2.)
Eredeti cím: -
Hogyan jutott el hozzám? Az első könyvet egy ültő helyemben kivégeztem, kérdéses sem volt, hogy folytatom-e.

Úgy gondolom, kicsit sem tévedek, vagy mondok nagyot, ha kijelentem, Böszörményi Gyula korunk ifjúsági regényeinek császára. Az eddig főképp gyermekkönyvekről elhíresült író, nálam a méltán híres Leányrablás Budapesten című regényével került fel a térképre, és be kell vallanom, most sem adott lejjebb a színvonalból, sőt!

„Tudta, kisasszony, hogy a mi boldognak mondott Monarchiánkon belül Magyarországon lesznek a legtöbben öngyilkosok? Ez nálunk, kérem, már-már divat.”

Az Ambrózy báró esetei sorozat első darabjánál már kiemeltem azt a rengeteg munkát, amit az író beleült még csak magába az információ gyűjtögetésébe. Hát a második könyv esetén sem volt felületesebb Böszörményi mester, sőt, úgy éreztem sokkal jobban beleásta magát az adott korba. A könyvben Ambrózy báró egy sor „értelmetlennek” tűnő gyilkosságot próbál felgöngyölíteni, amik a valós életben is megtörténtek a gyönyörű Budapesten. A rengeteg lábjegyzet, ami a könyvben található, el sem merem gondolni, mennyi munkába került.

S nem csak ezzel nyerte el újra legmélyebb tiszteletemet Böszörményi Gyula, ugyanis a kutatómunka is nagy szó, azonban az, hogy mikor az ember elolvas egy huszonegyedik száza írót, aki az 1800-as évek végét, az 1900-as éveket elejét próbálja lefesteni számunkra sokszor találkozhatunk történelmi hűtlenséggel. Azonban itt éreztem először azt, hogy sikerült visszahozni azt a kort. Az adott időintervallumban ugyanis rengeteg magyar regényíró élt, s munkálkodott, akik a saját korukat festették le. Ezek az évtizedek híresek a jövevényszavakról, rengeteg német, francia, latin kifejezést használtak, amiről a mai embereknek már fogalmuk sincsen, ha csak nem tanulták az adott nyelvet. Ebben a korban azonban elvárás volt ismerni, gondolok itt természetesen a magasabb osztályokra. Csak példának okáért, legkedvesebb írómat, Jókai Mórt sokan azért nem szeretik, mert műveiben rengeteg idegen kifejezés van, ami hátráltatja a mű megértését. De az 1800-as évekre ez volt a jellemző, és végre itt egy író, egy 21. századi magyar férfi, aki történelmi könyvet ír, korhűen! Nem csak megpróbálja leutánozni, kisebb sikerekkel. Böszörményi mester könyvét nem félek kijelenteni, egy 19. századi ember is el tudná olvasni, és szeretné.

„Gyengébbik nem? Jaj, papuska, miért is kaptam tőled olyan kifogástalan nevelést? Ha csak egyetlen pillanatra is megfeledkezhetnék róla, hogy úrilány vagyok, aki soha, semmilyen körülmények közt nem pofoz és nem rúg bokán öntelt ifjú bárókat, hát én úgy, de úgy megmutatnám ennek a hólyagnak…”

A könyvről megpróbálok spoiler mentesen írni, azonban még valamennyire mindig a hatása alatt állok, ezért előre figyelmeztetném minden kedves olvasómat, hogy ha nem szeretne megtudni többet a kötetről, a továbbiakban ne olvassa a bejegyzést!

A történet kicsivel az első könyv után veszi fel a fonalat, be kell vallanom egy éve azon töprengek, hogy vajon Mili édesapját megölték-e, de hála Istennek jól van Marosvásárhelyen, csak épp megszakad a szíve, hogy mindkét lányát „ elvesztette”. Agáta mama szárnyai alá vette Milit, a csúnya-rossz Pesti világban, és Ambrózy báró, ha lehet mondani még rejtélyesebb és szeszélyesebb, mint eddig.

A könyv nyomozási részét, most az úgynevezett Rudnay-gyilkosságok teszik ki, mindegyik furcsa körülmények között, látszólag okok nélkül végbemenő haláleset, amik felkeltik a mi szürkeállományban túlcsorduló bárónk figyelmét. Be kell vallanom, a gyilkosságok között –mivel rengeteg volt – volt, hogy elvesztem, és vissza-visszalapozgattam, hogy most akkor kinek a kicsodája követte el, ki ellen és hol, de büszkén jelenthetem ki, hogy a végén megértettem az egésznek a lényegét.

Egy kicsit a szereplőkre áttérve, Milit még mindig imádom, egyszerűen megszerettem az első részben, de amit a másodikban művelt, az egyszerűen fenomenális volt! Végre kinyílt, s az eddig is éles nyelve, most mást akár egy fát is ki tudna vágni, vagy tövestől kicsavarni. Ebben a lányban nincs mit nem szeretni, imádtam mikor beszólt a Kaszinóban a hölgyeknek, mert teljesen igaza van, szeretem, hogy a barátnője egy botrányos írónő, akivel a testi vágyról beszélgetnek, szeretem, hogy mindig azt csinálja, amit a báró nem akar, de legfőképp azért szeretem, mert van esze és használja is azt.

„A főbejárathoz vezető, lejtős kocsifelhajtóról visszapillantva még láttam, amint Kaméleonka épp az ellenkező irányba siet, úgy tartva bal karját, mintha saját, láthatatlan bárója vezetné.”

Ambrózy báró nagyszerű volt, mint mindig, hűvös, célratörő, de ebben a részben úgy éreztem kicsit ő is megnyílt mind az olvasók irányába, mind Mili irányába. Rengeteg részt fel tudnék hozni, ahol beleszerettem volna, ha már amúgy nem lennék belé fülig szerelmes – teljesen megértem Milit…. -, csak példa okáért, mikor Milivel üvöltöznek, mert a lány meggyanúsítja a bárót, hogy azért nem folytatta Emma ügyét mert fél. Miközben a báró elkezd üvölteni, hogy nem magát félti, vagy azt mikor a végén megtámadják a villát és Richárd végig azt figyeli, hogy Mili biztonságban van-e. Leány szívecskémnek ez nagyszerű volt, azonban nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy mindemellett mekkora géniusz is. Hisz nem sokaknak sikerült volna a könyvben lefestett gyilkosságokat felgöngyölíteni.

Külön ki kell emelnem azokat a részeket, amikben együtt szerepelnek, hisz ekkor rengeteg oldalukról ismerhetjük meg a főszereplőinket. A mérges, a rideg, az elgondolkodott, a szeleburdi, a makacs, vagy éppen arról az oldalukról, amelyiket mindkettőjükben szeretem, az okos felükről. Ebben a könyvben, ha szabad megjegyeznem úgy éreztem jó csapatot alkotnak, hol a báró tanította Milit a detektíveskedésre, hol Mili tanítottam meg Richárdot az életre, a nőkkel való kommunikálásra. Amúgy engem is nagyon érdekel a báró titka, főleg most, hogy Vili elcsepegtetett infókat a vörös rózsákról, és hogy láttuk azt a festményt… Biztos vagyok benne, hogy nőről van szó, akit a báró elvesztett, de majd meglátjuk, Böszörményi mesternél sosem lehet tudni…

„– Befejezné az ostoba kotkodácsolást, Mili?! – dörrent rám Ambrózy báró. – Ez nem méltó magához! Inkább használja a szemét és a józan eszét, hisz már mindkettőről bebizonyította, hogy éles, mint a beretva.”

A mellékszereplőkről… azt hiszem Agáta mamát immáron mostoha anyámnak fogadnom, mert nagyszerű nőt ismerhettünk meg benne, ez vonatkozik Terka nénire is, Tarján Vili valamiért még mindig nem a szívem csücske, de azért enyhültem feléje, mert végre jókor volt jó helyen, illetve mert felismerte, hogy a bárón kívül más is tud nyomozni, sőt, ő maga is képes okos cselekedetekre. Gáspár bácsi és Bogi mindketten egy-egy díjra érdemesek, és a nevük mögé hatalmas betűkkel írom oda, hogy HŐSÖK.

Illetve nem feledkezhetünk el Ciliről alias Mari, alias Gerlice, alias Emmáról sem, aki viszontagságos körülmények között, de életben van és küzd azért, hogy ne kelljen alulról szagolnia az ibolyát. Illetve végre nála látom a fényt az alagút végén. Egy tízest rá, hogy a báró rájött, hogy kicsoda ő és azért járkál a Tabánra!

„– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem? 
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett.”

Összefoglalni nem tudom, leginkább annyit tudom mondani, hogy ez hihetetlen volt. Nagyon imádtam, egyszerűen le se tudtam tenni. Három napomba került elolvasni de, csak mert mellette dolgoztam, de ha megtehettem volna fel sem kelek mellőle, a mosdóba se mentem volt, sőt nem is ettem volna. Csak a hullámat találták volna meg, ha a könyv hosszabb lett volna… és ha már itt tartok, 560 oldal! Először nem hittem a szememnek, de tényleg nagyszerű könyv volt, egy percig sem unatkoztam, és ha még 500-at írt volna hozzá a mester, sem untam volna magam, mert nagyszerű volt!

Végezetül annyit szeretnék elmondani, hogy akik nem olvasták eddig a sorozatot, azok nagyon gyorsan fussanak el a legközelebbi könyvesboltba és vegyék meg, mert ezt szégyen lenne kihagyni az életükből. Ha valaha, valaki azt kérdezi tőlem, hogy életem utolsó napján melyik könyvet olvasnám, vagy épp ha hajótörést szenvednék, melyiket vinném magammal, akkor minden gondolkodás nélkül rávágnám, hogy A Rudnay-gyilkosságokat. De Úristen… most, hogy fogom kibírni jövő decemberig a harmadik, egyben utolsó kötetig? Tuti belebolondulok.

„– Jól értettem magát, Richárd? Ön bement a lipótmezei tébolydába, és ott egy súlyos mérgezésen átesett, jelenleg ágyhoz szíjazott, kórosan zavarodott nőt rendőri kihallgatásnak vetett alá? 
– Baranyai Erzsébet alaposan gyanúsítható társnője, kinek még a nevét sem hajlandó elárulni, meggyilkolásával – fordult felénk a báró, arcán dühös értetlenséggel. 
– És mondja, fiam – nézett fel rá ültéből a grófnő –, meg sem próbált vele… Nos, beszélgetni?”

Nem baj, erősek leszünk, és az ideig Könyvfeszten nem támadjuk le a mestert, hogy azonnal árulja el, mi lesz a vége, mert nem bírok magammal… mindamellett, hogy végre dedikáltatom a könyveimet, és hússzor elmondom Böszörményi mesternek, hogy mennyire szeretem a könyvét. Meg a sorozatot. Meg Ambrózy bárót. Meg a lábjegyzeteket.

Apropó, tudom, sokak között nem dívik a köszönetnyilvánítás, az írói utószó elolvasása, de ajánlom mindenkinek, hogy a könyv végén lévő pár oldalacskát is böngéssze át, mert megéri.

Úristen, hogy bírom ki én a következőig….

Értékelésem:

Történet: 5/5

Borító: Gyönyörű

Ajánlom: mindenkinek, kivétel nélkül!

Figyelmeztetés: lehetetlen letenni!

További linkek:

Moly.hu-n

Könyvmolyképzőn

Anne L. Green - A sötétség fogságában

Milyen messzire mennél az igaz szerelemért?

Ez a gondolat foglalkoztatta sok nőtársával együtt Anne L. Greent is, A remény hajnala című sikerkönyv szerzőjét, mikor belekezdett második regényének megírásába. 
Az egykori műkorcsolya bajnok, Chris Stuart drogcsempészek fogságába esik, miután bátyja magára haragítja egy bűnszervezet vezetőjét. A szókimondó, csinos nő élete veszélybe kerül, de az igazi kockázatot az a kínzó szenvedély és őrült vágy jelenti számára, melyet akkor tapasztal, mikor jóképű fogva tartójának tengerkék szemébe néz. Ekkor döbben rá, hogy az addigi élete milyen szürke és üres volt. Christine teljesen összezavarodik, mert ott talál önmagára, ahol a legkevésbé számít rá. 
Egyetlen dolog válik számára egyre világosabbá: senki nem az, akinek mutatja magát. Vajon Andrew Dark, a sármos rosszfiú tényleg csak egy gátlástalan bűnöző? Mindkettőjük számára kezdetét veszi az érzelmi hullámvasút, amelyet a másik közelsége vált ki belőlük. Folyamatosak lesznek a belső vívódások, megszűnnek a józan, ésszerű döntések és már csak a féktelen szenvedély marad. 
De vajon a férfi múltjával van esélyük a felhőtlen szerelemre?

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2015
Besorolás: romantikus
Oldalszám: 310
Sorozat: -
Eredeti cím: -
Hogyan jutott el hozzám? Először is jó barátok vagyunk az írónővel, ha szabad így nyilatkoznom, illetve így is-úgy is elolvastam volna az első könyve után, mennyiben fejlődött.

Be kell vallanom már egy hónapja kiolvastam a könyvet, mégis vártam a kritikámmal, mivel a könyv becsukása után azt hiszem nem tudtam volna épkézláb szöveget létrehozni. Most azonban, egy hónap elteltével azt hiszem ideje leírnom a gondolatokat, amik a könyv olvasása közben felmerültek bennem.

„A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat.”

A könyvet magától az írónőtől kaptam, ami nagyon sokat jelent, mert még soha életemben nem kaptam egy írótól sem semmit, de még kiadótól sem. Ha jobban belegondolok még eddigi húsz évem alatt nem igazán nyertem semmit sem…. Mindegy, nem itt akarok megállni, hanem ott, hogy nem azért kaptam a könyvet, mert „írj már lécci Ivy egy jó kritikát, amiben fényezel, értelmetlenül”. Bár nem tudom pontosan idézni Anne-t, röviden annyit mondott nekem, hogy az igazi véleményem érdekli, hogy fejlődni szeretne, jobb akar lenni. Azt hiszem ez lenyűgöző egy írótól, persze mondhatjuk, hogy ez minden íróval így van, de be kell vallanom, nem, nem így van. Találkoztam olyanokkal, akik szennyet adtak ki a kezük közül, ők mégis azt hitték maguk készítették a spanyol viaszt…

„– A józan ész azt diktálná, hogy menekülj, vissza se nézve. 
– Csakhogy engem hosszú idő után végre nem az eszem, hanem a szívem irányít.”

Nos a rövid kiakadásom után lássuk a könyvet, ami idén került a boltokba, Anne L. Green második könyvét. Ha kicsit jobban utána olvastok, megtudhatjátok, hogy jóval A remény hajnala előtt íródott, azonban az írónő nem merte ezt a könyvét először kiadatni. Hát ez hatalmas hiba volt! Ha Anne ezzel a könyvvel robban volna be a könyvpiacra, azt hiszem ezerszer többen kapkodnának most a második kötetéért.

„Mindannyian követünk el hibákat, de azért élünk, hogy változtassunk rajtuk.”

A cselekmény egy fiatal nőről szól, akinek az életét jelentős mértékben elrontotta a családja, az anyja állandóan jégkorcsolya bajnokságokra rángatta, míg végül kiégett, a bátyja egy büdös kis féreg, akit legjobb napjaimon is inkább kiherélnék, az apja bár szerettek, rohadtul nem volt tekintettel rá, és akit a barátja csúnyán kihasznál.

„A remény azoknak a luxusa, akiket nem terhel a végzet.”

Az adott rossz fiú főszereplőnk elraboltatja a lányt, miután annak hülye bátyja meglopja őt,s zálogba a testvérét ajánlja fel. Arról már ne is tegyünk említést, hogy a kedves tesó elfelejtette megemlíteni az ügyeletes szépfiúnknak, Andrew Darknak, hogy a cserealap történetesen, nő.

„– Nem, Betsey, már világosan az értésedre adtam, hogy köztünk nem volt és nem is lesz soha semmi… Nem, ne gyere ide megbeszélni… Nem, nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről – rövid hallgatás következett, azt hittem, befejezte, és újra kikukucskáltam, ekkor ismét üvölteni kezdett. – Akkor másképp fogalmazok. Kopj le! Szállj le rólam! – Nagyot ugrottam ijedtemben. Ledobta a telefont az ülőgarnitúrára és szembe találta magát velem. 
– A népszerűség ára, Mr. Dark? – cukkoltam, és élveztem a helyzetet.„

A könyv bemutatja, hogy igaz szerelemre leginkább ott találunk, ahol soha a büdös életben nem gondolnánk. Chris, a főszereplő hölgyike lassan ismeri meg a titokzatos Mr. Darkot, akit először csak egy szívtelen maffiózónak hisz, azonban hamarosan rá kell jönni, hogy nem minden fekete-fehér. Andrew nem az a féreg, akinek gondoltuk volna, rossz közegbe került szegény fiú, aki végül is csak túlélni akart. Mert mind ezt akarjuk leginkább. Túlélni.

A könyv maga rengeteg fordulatot, és rohadt szemétládát tartalmaz, akiket legszívesebben fejjel lefelé lelöktem volna egy felhőkarcoló tetejéről, hogy érezzék a törődést, legalább annyira, amennyire ők tették azt másokkal. Rengeteg minden van, amit nem szeretnék kifejteni, hisz akkor minek olvasnátok el, viszont cselekménybe nincs hiány, van lövöldözés, igen sok halál, szerelem, szex, ármánykodás, én inkább a könyv előnyeit és hátrányait emelném ki.

„Ahol szeretünk, ott az otthonunk, – az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.”

Talán kezdjük is azokkal, amikkel nem tudtam megbarátkozni, sok kritikám olvastam róla, a végére túlvontatott lett, már alig várták, hogy vége legyen. Valljuk be a vége felé kicsit felgyorsulhattunk volna, de nem hiszem, hogy ez akkora baj lenne, hogy eret kéne vágnunk. Nekem inkább a huzavona volt sok azt hiszem, ez a sok otthagylak - mégis visszamegyek, visszahozol meg ilyesmi annyira nem feküdt. Süssük el egyszer, oké, de azért ne túl sokszor. Én sem vagyok teljesen normális ha nevekről van szó, de… Mr. Dark és Mr. White? Anne, neked ennél sokkal jobb fantáziád van, arrról nem is szólva mennyien elsütötték már ezt :(

„Elárulok egy titkot, a filmekben sem a jófiúknak szurkolok.”

Halk megjegyzés: Hát én sem! Be kell vallanunk lányok, hogy elsősorban a rossz fiúkra bukunk, akik kitépik a szívünket, örömtáncot járnak rajta, majd nagy ívben kikerülnek minket. Ilyen a női faj… ha a jófiúkba szeretnénk bele, nem létezne a csokoládé, a romantikus könyvek és Robert Downey Jr.

Én személy szerint szeretem az írónő stílusát, kicsit szókimondó, kicsit nyers néha, a karaktereinél el kell fogadnunk, hogy az erősebb nőket tolerálja, ami nem probléma. Viszont be kell vallanunk, ez a könyv sem volt tökéletes, megvannak a maga kis hibái, de kit érdekel, ha eltereli róla figyelmünket? Most lehet azt gondolni, hogy de ha hibás akkor már rossz is, meg, hogy mennyi könyvet húztam már le emiatt. De kit érdekelnek a hibák, ha a könyv olvastatja magát? Nem kell egy Ulyssesnek lennie könyörgöm, a lényeg a könyv kisugárzása, és azt hiszem, ebből a szempontból Anne nagyot alkotott.

„A bosszú korántsem olyan édes, mint amilyennek mondják.”

Mert kit érdekel, hogy néha semmi értelme, amit olvasok, vagy máshogy, könnyebben meglehetett volna oldani már az elején, ha totál elmerülök abba, hogy a főszereplők egymásra utaltságát, és az együttes problémamegoldása fergeteges? Ha egy olyan közeget kaptam, amit imádok? Rengeteg hibája van az új FTT köteteknek, a Cole könyveknek, vagy tegyük fel a Stray sorozatnak, de kit érdekel? Szerettem a főszereplőket, szerettem a cselekményt, és akinek nem tetszik, az olvasson szennylapot, mert az való neki. Ennyi.

„– Az autóban van elsősegélydoboz és egy üveg whisky a kesztyűtartóban. Hozd ide! – utasított, és 
bár szinte megbénított a félelem, siettem, ahogy csak tudtam. Találtam még egy pokrócot is. 
Letérdeltem mellé, és meghúztam a whiskysüveget. Elnevette magát, majd összerándult a fájdalomtól. 
– Az nekem kell, nem neked – nyögte. 
– Szükségem volt rá, bocs.”

Összességében egy aranyos tündérmeseszerű romantikus könyvet kaptam, ami sokkal jobb volt a A remény hajnalánál. Végre átléptük a bűvös 300 oldalt, aminek nagyon örültem. Én magam nem vagyok egy nagy modern romantika kedvelő, de le lehet kenyerezni egy skótos történelmi romantikussal, de A sötétség fogságában-nal is elbántam! A borító nagyon tetszik, én tudom, hogy hatalmas küzdelmet kellett vívni érte, de jól tette Anne, hogy kiállt mellette, de amit még jobban szeretek az a borítón lévő kis szövegecske: Milyen messzire mennél el az igaz szerelemért?
A mai emberek nyolcvan százaléka maximum a saroknál lévő boltig, de ezt már csak halkan teszem hozzá…

„Ha minden ésszerű lenne a földön, akkor nem történne semmi.”

Amivel azonban kiásom a csatabárdot, és amiért az Álomgyár kiadó soha az életben többet a tájékomra sem néz, sőt lehet, hogy kiátkoz, azaz, hogy egyszerűen utálom, amit kinyomtattak. Könyörgöm, térden állva kérem őket, hogy két számmal legyen már nagyobb az a betűméret, mert szó szerint kifolyik a szemem a könyv felénél! Azt ezt sok szemüveges nevében mondtam most ki.

Értékelésem:

Történet: 5/4,5

Borító: Imádom  :D Nekem is kell egy hajócska…

Ajánlom: a modern romantikus kedvelőinek, és azoknak, akiknek elegük van a szex könyvekből

Figyelmeztetés: iszonyatosan kicsik a betűk!!!

További linkek:

Moly

Álomgyár